A Varázslónő - beleolvasó

1. fejezet – Őszi mese – részlet

A Mágus megállt a domb tetején, onnan fürkészte a tájat. A messzeségben felsejlett a Varázslónő kastélya. Megdobbant a szíve, ahogy eszébe jutott, hamarosan újra láthatja. Már évszázadok óta csodálta Őt. Ez a csodálat, minden egyes találkozásuk alkalmával, egyre csak fokozódott. Sosem találkozott még ennyire bátor, kitartó és erős varázslóval. A szépsége pedig legendás volt hetedhét világon is túl.

Most azonban gyorsan visszaterelte elkalandozott gondolatait a helyükre, és vágtára fogta lovát. Sürgette az idő, mert amellett, hogy újra láthatja a Varázslónőt, egy fontos küldetést kellett teljesítenie. Ehhez pedig szüksége volt a nő segítségére.

Amint belépett a kastély udvarába, rögtön megpillantotta az állandóan spicces Félszerzetet, aki nagy vidáman, boldogan üdvözölte. Barátságosan elkérte tőle táltos paripája kantárját, és elvezette a fáradt lovat. A Mágus eközben, nagy léptekkel felsietett a kastély bejáratához. Erőteljesen kopogott, és várta, hogy bebocsátást nyerjen. Pár pillanat múlva, kinyílt a hatalmas kapu, és a mindig minden körülmények között lelkes Bárd hölgy köszöntötte.

  • Ó Mágus, milyen régen nem jártál felénk! Úrnőm határozottan boldog lesz, hogy megint vendégül láthat téged – csacsogta vidáman a lány.
  • Gondolod? – kérdezte a Mágus, miközben határozott léptekkel követte a Bárd hölgyet.

Nem volt meggyőződve arról, hogy a Varázslónő kitörő örömmel fogja fogadni. Igaz, mindig nagyon udvariasan viselkedett vele, de nagyon sokszor, minden látható ok nélkül hűvössé és kifürkészhetetlenné tudott válni. Csupa rejtély volt számára a Varázslónő.

A Bárd hölgy végül nem válaszolt a Mágus kérdésre, csak bohókásan szökdécselt körülötte, amíg egy hatalmas terembe nem értek. Ekkor a Mágus megtorpant, és földbegyökerezett lábbal bámulta az elétáruló látványt. A Varázslónő a terem másik végében állt, neki félig háttal. Aranyló szőke haja kibontva omlott a hátra, gyönyörű fehér ruhája kiemelte tökéletes alakját. Ilyen szépnek még sosem látta őt.

  • Mágusom! Milyen kellemes meglepetés. Nagyon hosszú ideje nem jártál nálunk. Minek köszönhetjük látogatásod? – kérdezte hűvös, de gyönyörű csilingelő hangján a Varázslónő.

A Mágus megköszörülte a torkát, vett pár mély lélegzetet, és megszólalt.

  • Úrnőm, a segítségedre van szükségem. A Pappal elkövettünk egy hibát. Egy iszogatós esténken belefogtunk a Vörös varázslatba. Azt hittük nem nagy ördöngösség, egyszerűen végig visszük a varázslatot és készen is vagyunk. Azonban a felénél valahogy elbuktunk. Baj bajt követett, ezért hát úgy döntöttem, azonnal hozzád sietek.
  • Hallgatlak, kedves Mágus! – fordult most már teljesen a férfi felé a Varázslónő.

Égszínkék szemében felvillant a harag. Tudta a Mágus, hogy nagyot hibáztak, amikor belefogtak a Vörös varázslatba. Azonban annyira letaglózták az események, hogy hirtelen egy hang sem jött ki a torkán.

  • Szóval? Miért kezdtetek bele? Tudtátok, hogy a Vörös varázslatot csak én alkalmazhatom! – folytatta szigorú, kemény hangon a Varázslónő, amikor látta, hogy a Mágus egy szót sem szól.
  • Igazad van, Úrnőm! – szólalt meg halkan, nagy sokára a Mágus. – Már nagyon bánjuk. Van esély rá, hogy helyrehozzuk a hibánkat? – kérdezte esdeklő tekintettel.

A Varázslónő kicsit enyhébb hangon szólalt meg, közben elindult a Mágus felé.

  • Gyere velem a varázslat nagytermébe. Ott majd meglátom, mit tehetek. Addig is, áruld el, kikről van szó. Melyik emberlényeknél vetettétek be a Vörös varázslatot?

A Mágus vett egy újabb mély lélegzetet, és amíg átsétáltak a kastély másik szárnyába, addig elmesélt mindent a Varázslónőnek. Kezdve attól a perctől, amikor jóbarátjával a Pappal el kezdtek iszogatni, egészen addig, amíg nagy lelkesedésükben megpróbálkoztak a Vörös varázslattal. Gondolták, semmi rossz nem származik abból, ha két emberlényt a szerelem kötelékével egyesítenek. Sajnos, rá kellett jönniük, hogy semmi sem annyira egyszerű, mint aminek látszik.

  • Drága Mágusom, tudom, hogy csak a jó szándék vezérelt benneteket – mondta a Varázslónő, egy halvány mosoly kíséretében.

A Mágus szíve hevesebben kezdett dobogni. Minden mosolyt, minden kedves mondatot, kincsként őrzött a szívében. Érzéseit azonban mélyen eltemette magában. A Varázslónő elérhetetlen volt számára.

  • Nos, lássuk mi történt az emberlényeitekkel. Hátha bele tudok még avatkozni – folytatta a Varázslónő és belépett a nagyterembe. – Kövess kérlek, mert ebben most a te kezed is benne van – fordult hátra, amikor észrevette, hogy a Mágus lemaradt mögötte.
  • Azt hittem, a nagyterembe csak Te léphetsz be – kerekítette a szemeit a férfi.
  • Általában igen, csak Én, de most nem én indítottam a varázslatot. Úgyhogy velem kell jönnöd! – válaszolt egy kis szigorral a hangjában.

Amikor beléptek a terembe, a Mágus szája tátva maradt. Egy csodaszép, halvány rózsaszín árnyalatú helyiségbe léptek be. Különös nyugalom és béke áradt a falakból. A terem közepén, egy hatalmas üveg asztal állt. A Varázslónő odalépett az asztalhoz, tenyerét az üvegre szorította.

  • Gyere Mágus, tedd kérlek ide a kezed! – mutatott maga mellé az asztalra.

A Mágus egy szó nélkül odalépett a Varázslónő mellé, hatalmas tenyerét a nő pici vékony kezéhez tette. Olyan közel állt hozzá, hogy érezte finom, mámorító illatát. Egy pillanatra el is felejtette, hogy hol van.

  • Most pedig koncentrálj, csukd be a szemed, és gondolj erősen az emberlényekre!

A Mágus így is tette. Erősen koncentrált, és lelki szemei előtt megjelent egy fiú meg egy lány arcképe.

Ebben a pillanatban az üvegasztal felülete megelevenedett, és mintha egy ablak lenne, megpillantották az emberlényeket.

  • Innen indult a varázslat – szólalt meg meglepetésében a Mágus.
  • Csitt, – szólt halkan a Varázslónő – meg kell tudnom mi történt miután varázsoltatok! Újra visszarepülünk abba az időbe, amikor Ti jószándékból beleavatkoztatok az életükbe!

 

Egy csodaszép tavaszi napon, éppen az egyetem parkjában róttam a köröket. A barátaimat kerestem, hogy a közelgő vizsgaidőszakra begyűjtsem az információkat. Sajnos minden szemeszterben, fogadkozásaim ellenére is, a tanulást mindig az utolsó pillanatra hagytam. Valahogy a szorgalmi időszakban folyton magával ragadtak az egyetemi bulik, a haverokkal töltött fantasy szerepjátékos délutánok, meg úgy általában minden más izgalmas dolog.

A sokadik körömnél felfigyeltem, egy csodaszép, hosszú világosbarnahajú lányra, aki elmélyülten egy könyvet olvasott, az egyik padon. Ismerős volt valahonnan, de hiába törtem az agyam, nem jutott eszembe, hogy honnan. Úgy döntöttem, amíg elő nem kerülnek a barátaim, kiderítem, ki lehet ez a szépség. Annyira erős volt bennem a késztetés, hogy magam is meglepődtem a hirtelen feltámadt vágyamon. Így hát határozott léptekkel odasiettem hozzá, és mosolyogva ráköszöntem.

A lány kicsit meglepődve felnézett rám, de azonnal kedves mosoly jelent meg az arcán, és viszonozta a köszöntésem. Egy pillanatra zavarba jöttem, még sohasem láttam ennyire gyönyörű kék szemeket. Azonnal a hatása alá kerültem.

  • Ne haragudj, hogy tanulás közben zavarlak, – krákogtam bizonytalanul – de annyira ismerős voltál valahonnan.
  • Nem zavartál meg, – szólalt meg a lány – nem tanulok, csak kiültem olvasni kicsit a következő órám előtt. Olyan csodaszép idő van. Szóval ismerős vagyok neked? Ezek szerint nem emlékszel rám. A múltkori egyetemi buliban, én hívtam neked taxit, mert már te nem voltál rá képes. Kicsit, hogy is mondjam, eláztál a sok italtól – a lány szemében egy huncut fény csillant meg, ahogy felidézte a pár héttel azelőtti történetet.
  • Óh jaj, tényleg – nagyon zavarba jöttem, ahogy eszembe jutottak annak az estének az emlékei. Másnap, meg akartam tudakolni, hogy ki volt az a lány, aki segített a hazaindulásban, de a barátaimnak fogalma sem volt, én pedig már nem emlékeztem a nevére.
  • Kata vagyok, – mutatkozott be ismét a lány, aztán kuncogva folytatta – te pedig Ádám vagy. Én nem felejtettem el a neved, vagy harmincszor elismételted, amíg a taxira vártunk.

Mintha áramütés ért volna, ahogy Kata a kezembe tette apró kezeit. Olyan finom, bársonyos volt a bőre, hogy azt kívántam, bárcsak végigsimíthatnék rajta. Ha őszinte akarok lenni, ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy megérintsem minden porcikáját. Gyorsan elhessegettem magamtól ezeket a képeket, és megkérdeztem, hogy eljönne-e velem meginni egy kávét. Cserébe, hogy olyan kedvesen hazajuttatott a múltkori buliból. Kata látszólag boldogan elfogadta a meghívásomat, és mosolyogva elindultunk az egyetem melletti kis kávézóba…