Tűsarok - rövid történetek

Éjjeli vándorlás

A minap összefutottam – a vírushelyzet miatt szigorúan csak skype-on – egy kedves ismerősömmel. Mindketten egy-egy forró kávé társaságában indítottuk a beszélgetést. Kicsit nyúzottak voltunk, én a hajnalig tartó novella írás miatt (nagyon elkapott az ihlet), ő pedig az éjszakai vándorlás miatt. Rögtön le is csaptam a témára, hogy a kijárási tilalom alatt, mégis hova vándorol? Azonnal megnyugtatott egy vidám mosoly kíséretében, hogy csak a hálószobája, és a gyerekek szobája között. Érdeklődve hallgattam élménybeszámolóját, közben jókat mosolyogtam. Mintha már én is átéltem volna hasonlót.

 

Egy kétgyermekes anyuka története…

Hajnali 3 óra 26 perc

Mély, nyugodt, romantikus álmomból férjem hangja riasztott fel.

  • Jön a gyerek!
  • Mi van, mi van!? – hallottam a saját hangom valahonnan nagyon messziről.

Félig még egy csodás tengerparton szürcsöltem a koktélom álomországban. Közben a tudatom egyre sebesebben kezdett magára találni, így a valóság elűzte nyugodtságomat. Majd kiugrott a szívem a helyéről, amikor nagyobb gyermekem megállt az ágyunk mellett.

  • Anya, rosszat álmodtam – és már igyekezett is befelé a hitvesi ágyba.

Mivel, már bőven elmúlt 7 éves, és ráadásul egy kick-box bajnok veszett el benne alvás közben, gyorsan kipattantam az ágyból.

Gyengéden kézen fogtam és visszamentem vele a szobájába. Éppen eligazgattam magunkat az egyszemélyes ágyban, amikor megszólalt kisebbik utódom.

  • Anyaaa, gyeje ide – hirtelen ülőhelyzetbe vágtam magam. Halkan el kezdtem csitítgatni, hátha visszaalszik. Naná, hogy nem aludt vissza.

Végül meghoztam a helyzethez mérten a legjobb döntést. Nagyobb gyermekemet visszairányítottam az apja mellé, én meg behajtogattam magam a 135 cm hosszú gyerekágyba. Picikém boldogan bújt hozzám. Én meg, megnyugodtam, hogy most már mindenki békében alhat tovább. Így újra jegyet váltottam az álomhajóra.

 

Megjegyzem: tökéletesre fejlesztettem azt a képességemet, hogy percek alatt visszaaludjak a gyerekek ágyában is. Ezzel sikerül elkerülöm, hogy ne kattogjak ébren reggelig, kimeresztett szemekkel a sötétben. A szükség nagyúr, főleg ha a kincset érő alvásidőről van szó.

 

Még érzetem, ahogy kicsi gyermekem a kis kezeivel simogatja, tekergeti, aztán húzogatja a hajamat. Boldogság járt át, minden rendben, minden a helyén. Alhatunk!

Alhatnánk… de az éjszaka csendjét férjem lépteinek zaja törte meg. Félálomban nyugtáztam, hogy valószínű nagyobbik csemeténk K.O-val győzött, és felébresztette apját a sok rugdosással, aki inkább, ahogy hallottam, áttelepült a dolgozó szobába.

„Na, ebből gond lesz”

Suhant át az agyamon. Pár perc telhetett csak el, – bár tapasztalatom szerint éjszaka máshogy jár az óra. Hol gyorsabban, hol lassabban, csak pont nem úgy, ahogy mi szeretnénk – és megjelent újra nagyobbik gyermekem. Kissé morcos hangon megjegyezte, hogy apukája egyedül hagyta, így ő már nem akar a mi ágyunkban aludni.

Szerencsére picikémet időközben elragadta az álom, így kiszenvedtem magam mellőle, vigyázva minden mozdulatomra, nehogy észre vegye szökésemet. Akciómat siker koronázta, kicsikém édesdeden szuszogott tovább.

„ Huh, ezt megúsztuk”

Nyugtáztam már vagy sokadszorra. Újra befészkeltem magam a nagyobb mellé az egyszemélyes ágyba, jól betakargattam, adtam neki sok anyai puszit, hogy szépeket álmodjon. Én is letettem a fejemet. Végre, most már tényleg ALHATUNK!

Jaj, micsoda öröm kapott el. Megkezdtem ismét az ereszkedést, amikor is újra meghallottam nagyobb gyermekem hangját.

  • Anya!!!!

Nem tudom, hogy ki milyen alvó, de én világéletemben egy mormota voltam. Amíg nem születtek meg a gyerekek, imádtam aludni. Születésük után viszont tudtam, hogy a hosszú, pihentető, egybefüggő alvásnak búcsút inthetek egy jó darabig. Kisbaba korukba nagyon szenvedtem az alváshiánytól, de ahogy nőttek, azért javult a helyzet. Ma már ott tartok, hogy vannak napok, amikor 6-7 órát egyben le tudok tekerni.

Ez az éjszaka, viszont nem az egyben letekerek 6-7 órát csoportba tartozott. Az alváshiány kezdte kiborítani az idegrendszeremet. Ezért, kissé erőteljesebb felmordulással még jobban magamhoz szorítottam a gyereket, és közöltem vele, hogy már itt vagyok, együtt alszunk, tessék végre becsukni a szemét.

Érezhette rajtam, hogy kezdem elveszíteni maradék türelmemet, mert többet nem szólt hozzám. VÉGRE alhattunk, ekkor hajnali fél öt körül járhatott az idő.

Másnap a reggelinél, nagyobb gyermekem kicsit szemrehányóan szóba hozta, mit is akart nekem mondani, csak én belefojtottam a szót.

„Nagyon betakartál, melegem volt, ezt próbáltam a tudomásodra hozni”

Ebben a pillanatban kitört belőlem a nevetés. Szegény gyerek, csak melege volt. Én meg nem hallgattam végig, mert addigra, az álmosságtól megtépázott türelmem, valóban felmondta a szolgálatot.

Egyszó mint száz, egy mozgalmasabb éjszaka reggelén, már csak mosolygok magunkon. Fáradtnak fáradt vagyok, de amikor végignézek a gyerekeken és ők boldogan falatozzák a reggelit, megnyugszom. Végül is, ettől rosszabb ne történjen velünk, minthogy felriadnak egy rossz álomból. Ezen könnyen segíthetek. Átmegyek, bemászom, odabújok. Én meg inkább dupla kávéval indítom a napot, és majd a következő éjjel jobban alszunk – vagy nem.