Tűsarok - rövid történetek

Szenvedély

Néhány hete megkeresett egy kedves fiatal lány. A vírus helyzet miatt, vele is csak skype-on tudtunk beszélgetni. Mivel romantikus, csajos témákban szoktam írni, így hamar a szerelemre, érzésekre terelődött a szó. Az Ő története nem a klasszikus első szerelemről szól, de talán pont ezért, engem rögtön magával ragadott.

 

Egy fiatal lány története…

Olyan 7-8 éves forma lehettem, amikor nagymamám kézen fogott egy szombati esős délutánon, és elvitt az Operába. A Hattyúk tava című balett előadást néztük meg. Teljesen magával ragadott mind a zene, mind a tökéletesen mozgó, kecses táncosok. Tátott szájjal ültem végig az egészet. Akkor ott, szerelemes lettem. Szerelmes lettem a gyönyörű klasszikus zenébe, és szerelmes lettem a táncba is. Elhatároztam, hogy én is olyan leszek, mint a színpadon lévő balerinák. Akkor még nem gondoltam, hogy én ezzel már nagyon elkéstem, hiszen addig a napig nem tanultam táncolni.

Amint hazaértem, nyaggatni kezdtem a szüleimet, hogy írassanak be egy tánciskolába, – amit ők meg is tettek – de hiába a szenvedély és a lelkesedés, már túl „öregnek” számítottam ahhoz, hogy valaha is komolyabb karriert fussak be, mint balerina.

Ettől függetlenül imádtam minden percét, amit a tánciskolában töltöttem. Sokféle irányzatba belekóstoltam, de az örök szerelem a klasszikus balett maradt.

Lelkesedésem évekig töretlen maradt. Imádtam mindent, ami a balett-tel kapcsolatos volt. A ruhákat, a cipőket, a gyakorlatok nevét franciául. Igyekeztem a legtökéletesebben megcsinálni mindent, amire a testem képes volt. Sosem tudtam elfáradni, hiába sajgott már minden izmom.

Már elég jónak számítottam a tánciskolában, amikor is a vezető tanárnőnk meglebegtette, hogy a Hattyúk tavát fogjuk előadni az évadzáró gálán. Hihetetlen tűzbe jöttem. Minden vágyam az volt, hogy egyszer eltáncolhassam Odett történetét. Rögtön feltörtek benne az Operaházban látott emlékek. Elhatároztam, hogy mindent megteszek azért, hogy enyém legyen a főszerep. Szinte megszállott lettem, hogy elérjem áhított célomat. Minden szabadidőmet a koreográfiák gyakorlásnak szenteltem. Már véresre törte a lábam a spicc cipő, de nem érdekelt, csak gyakoroltam és gyakoroltam. Izgatottan vártam azt a napot, amikor végre kiderül a szereposztás. Végül nem én kaptam meg a főszerepet, hanem olyan valaki, aki abban az időszakban éppen a tanárnő kedvence volt. Már jó ideje erről suttogott a többi lány a folyosón, de én nem akartam elhinni. Azt gondoltam, ha kitartó és szorgalmas vagyok, akkor van esélyem elnyerni Odett szerepét. Tévedtem. Néha nem az számít, hogy mennyit gyakorol az ember, vagy mit tud, hanem az, hogy mennyire jól helyezkedik, mennyire tud a tanár kegyeibe férkőzni. Akkor ott, nem a tudás, szorgalom számított, hanem valami egészen más. Nagy pofon volt ez nekem, napokig teljes letargiába zuhantam, a tánciskolát is otthagytam.

Évekig elkísért ez a csalódás, többet nem léptem színpadra, de a balett iránt érzett szenvedélyemen megmaradt. Maga a tánc boldoggá tett, és azóta is boldoggá tesz. Ha szomorú vagyok, elvonulok, felhúzom a balett cipőm, és táncolok, de csak magamnak. Kitáncolom a fájdalmat, a gondokat magamból. Már nem érdekel, hogy mennyire tökéletes vagy profi a mozdulatom, csak az számít, hogy amikor táncolok, fellobban bennem az a szerelem, amit akkor éreztem, amikor először az Operában voltam.

 

„Bármilyen tánc során, amelynek örömmel átadjuk magunkat, agyunk elveszti a kontrollt, és testünket a szívünk irányítja tovább.”

Paulo Coelho

 

Nem lettem profi táncos, sőt még csak hasonló szakmát sem választottam. Másfelé sodort az élet, de ahogy az ember nem felejti el az első igaz szerelmét, én sem felejtettem el a tánc iránt érzett szenvedélyem. Amint meghallom Csajkovszikj gyönyörű klasszikusait, azonnal érzem a karjaimban, a lábamban a zene ritmusát. Észre sem veszem, de a kezeim már maguktól beállnak a kezdő pozícióba.

 

„Tánc közben az lehetsz, ami csak lenni akarsz abban a pillanatban.”

Dirty Dancing