Tűsarok - rövid történetek

A bátor királylány

Az utóbbi időben gyermekeim körében felértékelődtek a királylányos mesék. Nem tudom, hogy ez a koronavírusnak, a karanténnak vagy valami egészen másnak köszönhető, de azt vettem észre, hogy folyton hercegnős témájú meséket kell felolvasnom. Csipkerózsika, Hamupipőke, Hófehérke és a többi habos babos ruhás lány. Első körben még engem is szórakoztatott az összes mese, felidézte boldog gyermekkoromat. Imádtam ezeket a meséket 8-10 éves koromban. Aztán kikoptak az életemből. Elgondolkodtam, vajon mi volt az oka az érdekvesztésnek? És ekkor bevillant, hogy 12 éves korom körül megnéztem, A szépség és a szörnyeteg című rajzfilmet.

Merőben más mese, mint klasszikus elődei. Egy művelt, kedves lány a főszereplő, aki édesapjával él egy kis francia faluban. Kicsit különcnek tartja őket a környezetük, de ők úgy boldogok, ahogy vannak, senkinek sem akarnak megfelelni. Egy nap, az édesapa eltéved egy viharos éjszakán az erdőben, csak a lova tér haza. A lány azonnal felkerekedik, és elindul megkeresni. Egy ódon várban talál rá, ahol félelmet nem ismerve alkut köt a ház elvarázsolt urával (aki nem mellesleg egy herceg, csak éppen büntiben van, és vezekel rémes tetteiért). Ő kerül fogságba édesapja helyett, neki kell együtt élnie onnantól a Szörnnyel. Persze sejthető a happy end, de én imádtam/imádom minden percét. Még a mai napig is teljesen magával ragad a történet. Számomra sokkal fordulatosabb, sokkal több érzelmet vonultat fel, mint a fentebb említett klasszikusok. Tetszik a lány bátorsága, és az, hogy nem a külsőségek után ítélkezik. Tetszik, hogy nem ölbe tett kézzel várja, hogy majd valaki megmenti, felébreszti, helyette megoldja a helyzeteket.

A következő történetet ezek a mesék ihlették.

 

A bátor királylány…

Gyerekkorom óta ezt a világot ismerem, ami itt van a toronyszobában. Arra neveltek kislánykorom óta, hogy szépen, illatosan várjam a királyfit, aki egy nap majd eljön értem. Megküzd a gonosz és félelmetes tűzokádósárkánnyal, bevágtat a várba, felküzdi magát a toronyba, feltépi az ajtót, én meg szerelmesen a karjaiba omlok. Eddigi életem nem állt másból, mint folytonos várakozásból.

Egyelőre ott tartok, hogy szépen felnőttem, a hercegnek meg se híre se hamva. Megfeleltem az elvárásoknak, így megtanultam sminkelni, hajat szárítani, divatosan öltözködni, körmöt reszelni. Közben kiolvastam az összes divatmagazint (királylányok kötelező olvasmánya). Ezeket rögtön megkaptam, amikor megtanultam olvasni. Ezt volt eddigi életem során a legjobb dolog. Az olvasás. Titokban, amikor éjjel elcsendesedik a vár, leosonok a könyvtárba, és mindig felhozok egy-két könyvet. Szerintem már megölt volna az unalom, ha nem lennének a könyveim, az igazi könyveim, nem azok a béna divatmagazinok.

Annyi csodás dologról olvasok, hogy kezd nem érdekelni, hogy tökéletes legyek. Már nem sminkelek minden reggel, már nem annyira fontos, hogy frizurám a legújabb királylány divat szerint pompázzon. Amúgy is minek, úgysem lát igazán senki. A herceg meg még olyan messze van, hogy még a távcsövemmel sem látom. Minden reggel megnézem, vágtat-e valaki a várunk felé. Ha nem, – bár sosem vágtatott még senki felénk – akkor a sminkkel és az egyéb szépészeti izével nem fárasztom magam. Felkapok valami kényelmes ruhát, összefogom a hajam, és már kezdődhet is az olvasás.

Amikor elfáradok, fogom a távcsövem, és a szomszédos várakban lakó királylányokat pásztázom. Annyira vicces, mennyire várják, hogy jöjjön értük a herceg. Egésznap kint állnak kicsiny erkélyükön, és tökéletes szépségükben, epekedve pillognak a távolba. Három percig jókat nevetek, de aztán annyira unalmassá válik a látvány, hogy inkább újra az olvasás örömeibe merülők. Érzem, kilógok a sorból. Nem tudok megfelelni az elvárásnak, hogy csendben, szívrepesve várjam sorsom beteljesülését. Képtelen vagyok a fenekemen ülni, és várni, hogy valaki megmentsen.

Az utóbbi időben sokat motoszkál a fejemben több gondolat. Mi lesz, ha eljön a nagy pillanat, betoppan a királyfi, de ő egyáltalán nem fog nekem tetszeni? Hiába a bátorsága, meg a vakmerősége, mi van akkor, ha nem találjuk meg a közös hangot, ha merőben mások vagyunk?

Sóhajtok egyet… kettőt… jó hármat…

Azt hiszem eljött az idő, tennem kell valamit. Én nem tudok így élni tovább. Érzem, hogy átjár egy különleges erő. Kicsit félek, de felpattanok az ágyról. Sebtiben összepakolok néhány hasznos holmit, és már egy kötélen kapaszkodva mászok is lefelé a torony falán. Hirtelen, kedvenc sárkányom feje bukkan fel. Sárga szemét rám mereszti, én meg lágyan kinyújtom a karom, és megsimogatom hatalmas fejét.

  • Elmegyek, képtelen vagyok itt várni, hogy egyszer valaki nagy csinnadratta közepette beállítson, legyőzze a legjobb barátom, engem meg elcipeljen egy másik várba, ahol folytathatom a semmitevést. Köszönöm, de nem. Inkább megkeresem én a társam, aki olyan különc, mint én, és elfogad olyannak, amilyen vagyok.

Sárkány barátom kedvesen pöfékel. Megértette döntésemet. Az évek alatt jóban lettünk. Ő volt az egyetlen, aki igazán meghallgatott. Éjszakákon át fürkésztük a csillagokat, megosztottam vele az olvasás alatt szerzett élményeimet. Távoli tájakról, különleges történetekről, izgalmas életekről meséltem neki.

Sárkány koma arrébb megy, hogy én nyugodtan le tudjak ereszkedni a kötélhágcsón. Egy finom lukat éget a falba, hogy gyorsan tudjak távozni a várból. Mérhetetlen hálát érzek iránta. Így megúszom, hogy a hatalmas kapun kommandózzak kifelé, ahol szinte biztos, hogy lefülelne valamelyik őr.

Percek alatt az erdő takarásában találom magam. Egy pillanatra visszanézek, szerencsére minden csendes. Nem vették észre szökésemet. Boldog vagyok, végre én irányítom a sorsomat. Vegyes érzelmekkel, de dudorászva nekiindulok életem legnagyobb kalandjának.

 

„Néha mássz le a toronyból, és ne várj arra, hogy megmentsenek! Hidd el, szeretni fogod azt, ami lent vár.”

Mesebeli szerelem c. film

Később…

Az évek alatt csodálatos kalandokba keveredtem. Rengeteg barátra tettem szert utam során. Hazudnék, ha azt mondanám nem voltak nehéz helyzetek, boldogtalan pillanatok. De, voltak! De mindegyikből büszkén, és erősen álltam fel. Megtanultam, hogy ne a látszat alapján ítéljek. Aki elsőre szimpatikus volt, másodszorra átvert, becsapott. Volt olyan is, akitől féltem, idegenkedtem, de amikor megismertem, kiderült, hogy ő a legaranyosabb, legsegítőkészebb ember a földön.

A legjobb döntés volt, hogy kezembe vettem sorsom irányítását. Várni valamire, ami talán sosem jön el, elég hervasztó. Szegény szomszédos királylányok, lehet ők még a mai napig ott állnak talpig díszben, a kis toronyszobájuk ablakában, és várják a csodát, hogy egyszer talán kiszabadítja őket egy királyfi. Még ha ki is szabadulnak a toronyból, milyen szabadság vár rájuk? Boldogok lesznek vagy csak beletörődnek az új életükbe? Ki tudja…

Én azt tudom, hogy előbb utóbb minden mese véget ér, és hogy a lapokat milyen tartalommal töltjük meg, az egyedül csak rajtunk múlik. Az biztos, hogy az én mesém nem ott ért véget, hogy megölt az unalom a toronyszobám mélyén.

 

„Ha úgy döntünk, hogy a “biztonság kedvéért” inkább nem utazunk, nem ülünk repülőre, nem állunk szóba idegenekkel, nem kezdünk vállalkozásba, nem lógunk ki a sorból, nem vállaljuk fel a véleményünket, hanem inkább beülünk egy légmentesen lezárt, steril szobába hosszú évtizedekre elegendő élelemmel – talán ki tudjuk küszöbölni az életünket veszélyeztető tényezők legnagyobb százalékát. De mit adnánk cserébe? Tulajdonképpen magát az életünket.”

Al Ghaoui Hesna