Tűsarok - rövid történetek

Drága Nagymama

Nagyszüleim közül, anyai nagymamám áll hozzám a legközelebb. Vele különösen szoros a kapcsolatom. Mondhatom, hogy második anyukám. Rengeteg időt töltöttem nála kislánykoromban. Tele vagyok emlékekkel és élményekkel.

Drága Mamikám nagyon sok mesét olvasott nekem, mai napig nem kártyáztam annyit, mint vele. Türelmes és elnéző volt velem, amikor minden olyan kártyaparti után odavágtam a lapokat, amikor nem én nyert. Képtelen voltam elviselni a vereséget. Ezúton is köszönöm, hogy nem hagyott folyton nyerni, mert így megtanultam elfogadni, hogy nem lehetünk mindig, mindenben az elsők.

Minden rosszallása ellenére hagyta, hogy a ruháit kipakoljam a szekrényből, és magamra öltve parádézzak bennük. Aztán persze visszarakni már nem igazán sikerült, úgy ahogy kellett volna. Látszólag haragudott, de néhány perc múlva mindig megenyhült, miután sokadszorra megígértem, hogy majd legközelebb rendesen visszateszem őket. Emellett, ő főzi a legfinomabb húslevest, amit valaha is ettem.

 

A most következő történet, nemcsak az én egyik kedvenc emlékem, hanem Nagymamámé is…

Helyszín: Nagymamám lakása

Lefekvéshez készülődünk. Húgommal szépen megfürödve, illatosan várjuk, hogy bebújjunk a „nagy” ágyba. Mint minden este, ma is heves veszekedéssel kezdődik az ágyba bújás. A szokásos téma: KI ALSZIK KÖZÉPEN?

Mindketten ott szeretünk a legjobban aludni, de mielőtt tettlegességig fajulna a vita, Mama belép a szobába, és elintézi a kérdést:

  • Én alszom középen lányok! – mondja szigorúan, és ránk szól, hogy azonnal feküdjünk le.

Nekem se kell több, villámgyorsan az ablak melletti helyet stoppolom le, még mielőtt tesókám kitalálja, hogy ő is ott akar aludni. Valamiért, az ajtó felöli oldalt nem szeretem – már ekkor kezdődtek a rigolyáim, pedig csak olyan nyolc éves forma lehettem.

Miután mindenki nyugalomba helyezi magát, és megtalálja az alvó pozícióját, – szegény Nagyikám betuszkolja magát közénk, utána mi jó szorosan nehogy levegőt kapjon, oda bújunk hozzá – kezdődhet az esti mese. Mama hiába próbálkozik, hogy valamit újítsunk végre, és ne azt a három sztorit mesélje el ezredszer is, de mi hajthatatlanok vagyunk. Felváltva hangoskodunk, hogy:

  • Az én születésemet meséld el Mama! Nem is, inkább a húgomét! Nem is, inkább Anyukánk születését… – nagy nehezen valamelyikben sikerül megállapodnunk.

Nagyikám néha bepróbálkozik egy rövidített verzióval. Minket viszont nem tud átverni, rögtön kórusban kiabálunk húgommal, hogy kimaradt a történet közepe, és amúgy is átugrott legalább három mondatot.

  • De lányok! Úgyis tudjátok már kívülről, nem mindegy, hogy kihagyok valamit?
  • Nem!!! – vágjuk rá egyszerre. Így Mama, kénytelen a teljes történetet előadni.

Miután végre, mindenki megelégedésére befejeződik a mese, Jó éjszakát kívánunk és elalszunk!

 

Éjjel, – mint az év nagy részében – arra ébredek, hogy ki kell mennem a mosdóba. Mama felé fordulva, nyugtázom magamban, hogy mélyen alszik. Először halkan szólítom.

  • Maaammmaaa! – suttogom, de semmi reakció. Újra próbálkozom, de már az ujjaimat is bevetem. El kezdem bökdösni, és hangosabban szólongatom.
  • MAMA!!!!!!! Ki kell mennem!!!!

Na, erre már szerencsére felébred.

  • Kislányom! Már megint? – kérdi kissé idegesen. De hát, ha menni kell, akkor menni kell.
  • Mama nagyon kell, gyere ki velem – kérlelem. Erre Mama nagyot cuppant a szájával, és felküzdi magát négykézlábra, – középen, két kislány közé beékelve ugye azért, nem annyira könnyű, lássuk be – és letolat az ágyról.

Én simán kipattanok, de az én koromban, ez nem nagy mutatvány. Szorosan Mama mögé lépek, mint mindig. Szokás szerint, be vagyok rezelve rendesen. Valahogy, mindig is féltem a sötétben.

Mázlimra pont a háta közepéig érek, így könnyedén bele tudok csimpaszkodni a hálóingébe, és az arcomat a hátába tudom fúrni.

Huh de szuper, nem kell látnom semmit, biztonságban vagyok.

Kicsoszogunk, ebben a fura összekapaszkodott testhelyzetben a fürdőszobába. Mama közben morog valamit, de pontosan nem értem mit mondd. Igazából nem is lényeges, csak az számít, hogy nem kell egyedül mennem. Hirtelen kivilágosodik, ahogy Mama felkapcsolja a lámpát. Fénysebességgel végezek a dolgommal.

  • Nem mondod, hogy csak ennyi jött belőled? Ezért kár volt kijönni. Kezdem az hinni, hogy csak egy berögzült, rossz szokás ez az éjszakai kijárkálás! – morogja.
  • De nagyon kellett! – bólogatok elszántan. Persze hogy kellett, de csak ennyi jött.
  • Ha már kijöttünk, én meg, iszom egy kis vizet – mondja megenyhülve.

Amíg várok rá, hogy elkortyolja a fél pohár vizét, ráülök a kád szélére, és belekezdek valami témába. Olyan jó érzés fog el, ahogy itt ülök éjnek évadján, közben Nagyikámmal beszélgetünk. Sosem fogom elfelejteni ezeket a meghitt pillanatokat.

Miután mindennel végzünk, ugyanazzal a koreográfiával visszavonulunk a szobába. Hálóing csimpaszkodás, fej befúr Mama hátába, visszacsoszogás az ágyhoz.

Gyorsan visszaérünk. Még Mama előtt bepattanok a helyemre, mert hirtelen nagyon rám tör az álmosság. Így viszont szegényke, megint mászhat vissza. Könnyített a pálya, most csak előre kell mennie.

Mielőtt mély álomba zuhannék, még kitapogatom a haját a sötétben, és el kezdem tekergetni-csavargatni, olyan megnyugtató…

***

A sors iróniája, hogy kisebbik gyermekem, csak akkor tud igazán mély, megnyugtató álomba merülni, ha csavargatja a hajamat, és közben olyan szorosan öleli a nyakamat, hogy alig kapok levegőt. Ilyenkor, mindig bevillannak az emlékeim, és gondolatban odarepülök Mamához, és jó szorosan hozzábújok…