A Varázslónő - beleolvasó

4. fejezet – Tavaszi pillangók – részlet

Végre beköszöntött a tavasz. A kastély körül minden virágba borult. A Varázslónő boldogan lépdelt egyik rózsabokortól a másikig. Megcsodálta szépségüket, mélyen belélegezte illatukat. Érezte, hogy testében újra szétárad az energia. Imádta a tavaszt, ez volt a kedvenc évszaka. Ekkor végre új erőre kapott. Maga mögött hagyta a tél okozta gyengeséget, és az állandó fáradtságot. Minden évben egyre jobban rettegett ettől az évszaktól. Ahogy telt az idő, úgy viselte meg egyre jobban a tél. Zsenge varázslótanonc korában még csak legyintett az öreg varázslókra, akik ősz korukra már az ágyból sem tudtak felkelni a hideg évszak végére. Most már kezdte őket megérteni.

Gyorsan megrázta magát, hogy elűzze borús gondolatait. Hisz még nagy út áll előtte, – mármint ami a varázslatokat illeti – számtalan köteléket kell még létrehoznia az emberlények között.

A Mágus éppen akkor lépett ki a kertbe, amikor Úrnője megrázta gyönyörű szőke hajkoronáját. Annyira csodálatos és igéző volt, mint egy tündér. Ahogy hosszú tincsei lebegtek körülötte, egyszerűen varázslatos volt. Most már be merte magának vallani, végzetesen beleszeretett. Ezért volt képtelen elhagyni a kastélyt. Ameddig csak lehet, mellette akart maradni. Fájó szívvel, de elfogadta, hogy soha nem lehet az övé. Ahhoz a nőnek, fel kellene adnia varázsló erejét. Ezt pedig sosem kérné tőle.

Lassan elindult felé. Amikor a Varázslónő észrevette, mosolyogva köszöntötte. Szinte ragyogott az arca, ahogy megkérte, sétáljon vele. A Mágus megbabonázva hagyta, hogy a nő belekaroljon. Csodálatos energia lengte körül. Körbesétálták a hatalmas udvart, közben vidám történeteket osztottak meg egymással. Az egyik csodaszép bokornál, a Varázslónő megtorpant.

  • Kedves Mágus, nézd ezeket a pillangókat, – mutatott a nő a sok színes lepkére, akik vidáman röpködtek a bokor körül – elhozták végre a tavaszt. A legcsodálatosabb évszakot, amit szeretek. Ilyenkor újra önmagam lehetek, újra feltöltődöm. Minden porcikámban érzem az életet – folytatta hevesen a Varázslónő. Közben a férfi felé fordult, és megragadta mind a két kezét.

Annyira gyönyörű és ellenálhatatlan volt, hogy a Mágus végig sem gondolta mit tesz. Egy finom, de hirtelen mozdulattal megragadta a nő derekát, és magához húzta. A Varázslónő döbbenten meredt a férfire, de annyira az új évszak és a Mágus hatása alá került, hogy elfelejtett tiltakozni. A férfi ekkor felbátorodott, szájával birtokba vette a nő ajkait. Finom volt és édes, képtelen volt megálljt parancsolni az érzéseinek. Egyre szenvedélyesebben csókolta a nőt, akit szintén elragadott a hév. Szorosan hozzásimult a férfihez, viszonozta csókjait, ölelését.

Amikor a Mágus hozzáért a nő szőke hajához, hirtelen megtört a varázs. A pillangók elröppentek, az ég beborult és nagy cseppekben el kezdett esni az eső. A Varázslónő kitépte magát a férfi karjai közül, és beszaladt a kastélyba. Olyan gyorsan futott, hogy a Mágus csak a díszes fogadóteremben érte utol.

  • Úrnőm, várj! – nyúlt a nő keze után, de ő elrántotta a férfitől.
  • Hibáztunk! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – suttogta a Varázslónő.

A Mágus döbbenten látta, hogy a nő szemében harag helyett könnyek csillognak.

  • Most képtelen vagyok a történtekről beszélni – folytatta a nő, de nem nézett a férfire – elvonulok a varázslat nagytermébe, amíg elcsendesedik odakint a vihar. Egyedül megyek. Később megkereslek…

Mire a Mágus bármit is mondhatott volna, a nő már eltűnt a szeme elöl, csak az illata és a csókjának az emléke maradt a férfivel.

A Varázslónő remegve nyitotta ki a nagyterem ajtaját. Félelem markolt a szívébe, amikor meglátta, hogy odabent minden megváltozott. A szívének oly kedves helyiség elveszítette halvány rózsaszín árnyalatát, helyette hideg kékségbe burkolózott. A falakból áradó békét és nyugalmat, pedig felváltotta a ridegség és a közöny.

  • Óh jaj, mit tettem! – suttogta elcsukló hangon.

Amikor ránézett az üvegasztalra, azt hitte menten elájul. Anélkül, hogy rátette volna a kezét, az asztal magától életre kelt.

Egy nőt látott rajta, aki egy virágokkal teli kertben üldögélt. Fejét a kezébe temette, vállai rázkódtak a zokogástól. Bátortalanul odalépett az asztalhoz. Tudta, hogy hibázott, amikor elfogadta a Mágus csókját. Tudta, de mégis képtelen volt ellenállni neki. Emlékezett a fogadalmára, mielőtt Varázslónő lett belőle. A Mestere számtalanszor megkérdezte, hogy elég lesz-e neki, hogy mások szerelmi kötelékét egyesíti? Le tud-e mondani a saját kötelékéről? Akkor még, mélyen meg volt győződve arról, hogy neki így lesz teljes az élete. Ez az ő életútja – a varázslatok. De mióta a Mágus újra felbukkant az életében, minden megváltozott. Eddig a napig sikerült elnyomni magában az iránta táplált gyengéd érzelmeket, de ma, ahogy megrészegítette a tavasz illata, és megcsodálta azokat a pillangókat, egy pillanatra elveszítette a fejét.

Gondolatait visszaterelte az üvegasztalra. Minden figyelmét és energiáját a képen látható nőnek szentelte. Ismerős volt neki az asszony. Hirtelen beléhasított a felismerés, hogy évekkel ezelőtt ezt a nőt már egyesítette a szerelem kötelékével, egy jóravaló, derék férfivel. Az ő történtükben nem lett volna szabad semmi törésnek lennie, most mégis történt valami… Valami felkavaró.

Remegő kezét rátette az asztalra. Hagyta, hogy a kép megelevenedjen előtte…

 

  • Klára! Gyere már szívem, elkésünk a bálból – hallotta már sokadszorra férje hangját.

Elmosolyodott. Az ő kedves, jóravaló Józsefe, aki folyton aggódott, hogy késve érkeznek egy-egy vendégségbe vagy családi összejövetelre.

Férje most a szokottnál is türelmetlenebb volt, mert hosszú idő óta először újra sikerült megrendezni a faluban a Tűzoltósági bált. József volt a parancsnoka a kis egységnek. Büszke volt pozíciójára. Szerette a munkáját és a beosztottjait. Úgy érezte végre mindent elért, amire vágyott. Klára is mérhetetlenül büszke volt férjére. Főleg akkor, amikor pár éve őt nevezték ki parancsnoknak. Minden álmuk teljesült, amit a huszonöt együtt töltött év alatt elképzeltek maguknak.

Egy csodaszép kertesházban éltek a falu legszebb részén. A sors két gyönyörű szép gyermekkel áldotta meg őket, egy fiúval és egy lánnyal. Lánya az érettségi vizsgákra készült éppen, fia pedig már harmadéves volt az egyik közeli nagyváros egyetemén. Olyan hamar elszálltak a gyermekéveik, hogy Klára néha megkérdezte magától nemcsak álmodta-e az egészet, hogy neki valaha is volt kisbaba a kezében. Pár évvel ezelőtt felvetette Józsefnek, hogy vállaljanak egy harmadik gyereket, de férje elzárkózott a kérése elől. Azzal indokolta döntését, hogy végre szabadon és kötetlenül élvezhetik negyvenes éveiket. Nem szeretne újból álmatlan éjszakákat, és úgy egyáltalán nem szeretné az egész gyerek nevelést elölről kezdeni.

Klára csalódott volt, de nem mutatta. Mióta felnőttek a gyerekeik, hiányérzet kezdte gyötörni. Eleinte elnyomta magában ezt az érzést. Inkább plusz foglalkozásokat, munkaköröket vállalt az iskolában, ahol tanítónőként dolgozott. A sok közösségi munka meghozta gyümölcsét, ő volt az iskolában mindenki kedvence. A gyerekek imádták, kedvességéért, türelméért. A kollégái pedig elismerték szorgalmáért, tudásáért és kitartásáért.

Azonban az utóbbi egy évben Klára lelkében egyre jobban felszínre tört valami megfoghatatlan szomorúság. Hiába a sok elismerés, a harmonikus élet, a csodaszép család, mégis úgy érezte, hogy kezd láthatatlanná válni. Gyermekei szinte kirepültek, alig voltak már otthon, férje pedig annyira el volt merülve saját kis világában, hogy észre sem vette Klára magányát. Józsefnek elég volt, hogy műszakok után finom meleg étel, rendezett otthon várta. Ugyan mindennap átbeszélték az aznapi házkörüli és egyéb teendőket, de ezen kívül nem igen szóltak egymáshoz. József, amikor otthon volt rendszerint elvonult vagy a tévé elé, vagy kiment a barátaival a közeli tóhoz horgászni.  Klára sokszor szomorúan figyelte őt. Ilyenkor eszébe jutott, hogy vajon mostantól ez lesz? Csak léteznek majd egymás mellett? Semmi élet, semmi pezsgés?

Ezért is örült nagyon, amikor kiderült, hogy sok év kihagyás után, újra nagyszabású bált rendeznek a faluban. Reménykedett, hogy ez után az este után minden megváltozik, és visszatér az élet a házasságukba. Ha már nem lehet még egy kisbaba a házban, legalább élesszék újra tinédzserkori szerelmüket.

Gyorsan felvette kedvenc nyakláncát, és már rohant is lefelé a lépcsőn. József már a bejártai ajtóban topogott. Klára alig ismert az urára, a mindig nyugodt József szemében izgatottságot és türelmetlenséget látott. Férje kedvesen arcon puszilta, amikor kiléptek a kapun. Finoman megszorította a kezét, és biztosította róla, hogy Klára lesz a legszebb nő az egész rendezvényen. Klára enyhén elpirult, nem szokott hozzá József bókjaihoz. Annyira régen volt már, amikor még látta a szemében a tüzet, amikor ránézett. Boldog mosollyal az arcán szállt be férje mellé az autóba. Pár perc kocsikázás után már meg is érkeztek a faluházhoz, ahol a bált rendezték. Jó páran ácsorogtak már a kertben, holott még bőven volt idő a kezdésig. Klára mindenkin izgatottságot látott. Végre történik valami, végre egy különleges este, amikor mindenki felvehette legszebb ruháját, és belevethette magát a mulatságba.

  • Megnyugodtam, hogy időben ideértünk – szólalt meg József egy sóhaj kíséretében – nem akartam, hogy azt gondolják az emberek, hogy a Tűzoltósági bálra pont a parancsnok érkezik utoljára.
  • Tudom szívem, és ne haragudj, hogy egy kicsit megcsúsztam az öltözködéssel. Azt hittem hamarabb elkészülök – suttogta Klára bűnbánóan.
  • Jó-jó hagyjuk is, a lényeg, hogy itt vagyunk. Gyere, keressük meg a fiúkat. Szeretném végre bemutatni neked az új kollégánkat, aki pár hete kezdett nálunk.

Klára, már a helyi pletykaszakkörtől értesült az új tűzoltó érkezéséről. Ódákat zengtek róla, hogy milyen kedves, udvarias, segítőkész, és nem utolsósorban nagyon jóképű is. Eddig még nem sikerült összefutnia a férfivel, de nagyon kíváncsi volt már rá. Főleg ennyi dicshimnusz után.

Beléptek a faluházba, József azonnal kiszúrta a beosztottjait. Az egyik sarokban várakoztak. Szinte mindenkit elkísért valaki. Egyikük a feleségét hozta el, másikuk a barátnőjét, menyasszonyát, egy valaki azonban egyedül álldogált, de őt Klára nem ismerte. Feltételezte, hogy ő lesz az új tűzoltó.

Amikor odaléptek a kis csoporthoz, mindenki vidáman köszöntötte őket. A hangulat oldott volt. Józsefnek mindenkihez volt egy kedves szava.

  • Klára, hadd mutassam be Zsoltot, az új tűzoltónkat – mondta vidáman József.

Amikor Klára megérezte Zsolt érintését a bőrén, hirtelen villámok cikáztak át a testén. A férfi keze finom, de férfias volt, érintése pedig határozott és lágy. Olyan zavarba jött, hogy nem mert Zsolt szemébe nézni. Elmotyogta a nevét, és gyorsan elsietett a mosdóba. Amikor magára csukta az ajtót, nagyon örült, hogy senki sem volt rajta kívül a helyiségben. Kinyitotta a csapot, és egy kis vízzel megpaskolta felhevült arcát.

Mi ütött belém? Úgy viselkedek, mint egy elsőbálozó csitri. Hogy jöhettem zavarba egy vadidegen férfitól?