A Varázslónő - beleolvasó

6. fejezet – Krétai kaland – részlet

A Varázslónő próbálta csendben, könnyek nélkül végighallgatni Mestere szavait, de annyira feldúlt volt, hogy képtelen volt megálljt parancsolni nekik.

Lopva a Mágus felé pillantott. A férfi összeszorított szájjal, üveges tekintettel meredt maga elé.

Néhány napja, amikor elhagyta a kastélyt még nem gondolta, hogy hamarosan visszatér. Ostoba volt, hogy a Kerekerdőt választotta, mint rövidebb utat hazafelé. Tudhatta volna, hogy egyedül képtelen lesz felvenni a harcot az ott lakó sunyi teremtményekkel. Ehhez még ő sem volt elég tapasztalt és erős. Hiába vágtatott táltos paripáján, mégis fogságba esett. Először azt hitte örök rabságra ítéltetett, de nagy megdöbbenésére, a sunyi teremtmények azonnal visszahozták a kastélyba. Egy csúf törpe, akit eddig még sosem látott, egy toronyszobába kísérte, és rázárta az ajtót. Fogalma sem volt mi fog történni, és meddig kell raboskodnia.

Néhány eseménytelen nap után, nagy hangzavarra ébredt. Hatalmas morajlást hallott odalentről. Valaki megérkezett. Azonnal talpra ugrott, minden idegszálával a lentről felszűrődő hangokra koncentrált. Rossz előérzete támadt. Ekkor kinyílt az ajtó, és a csúf törpe lépett be rajta. Némán rámeredt, csak a karját nyújtotta felé, mellyel jelezte, hogy kövesse. A férfiban egyre jobban elhatalmasodott egy nyomasztó érzés. Valami történni fog, méghozzá valami nagyon sorsfordító.

A nagyterem felé vezette a törpe, ott keményen hátba vágta, és szinte belökte a kétszárnyú ajtón. Először a Varázslónő gyönyörű kék szemét pillantotta meg, ami tele volt fájdalommal, szomorúsággal és félelemmel. Szíve szerint azonnal magához ölelte volna a nőt, de két katona megragadta a karjait és a terem másik végébe rángatta. Ekkor vette észre, a hatalmasra nőtt idegent. Ennek az idegen lénynek is csúf ábrázata volt, mint a törpének, de termete és ruházata arról árulkodott, hogy egy magasrangú személy az illető. Mélyet sóhajtott, igazából nem érdekelte semmi más, csak a Varázslónő. Tekintetével a nőt kereste, egy pillanatra megnyugodott, amikor azt látta, hogy mellé lép. Csak nézte őt, és azt kívánta bárcsak visszafordíthatná az idő kerekét, mert a fájdalom, amit a nő szemében látott felkavarta teljesen.

  • Ne bámuld fiam! Nem okoztál még elég bajt? – dörrent rá a Mágusra a nagytermetű idegen. Mély, érdes hangja félelmetesen visszhangzott a teremben.
  • Ki vagy te? És mit akarsz a Varázslónőtől? – kérdezett vissza a férfi, figyelmen kívül hagyva az idegen kérdését.
  • Látom, nem ismersz meg, ezért mersz velem pimaszkodni! Térdre Mágus! – pattant elé az idegen, a férfi pedig azonnal térdre ereszkedett. Egyszerűen nem volt ura a testének, mintha valaki átvette volna az irányítást az érzékei felett.
  • Honnan tudod, ki vagyok? – kérdezte megdöbbenve.
  • Nem szoktam személyesen megjelenni, de a történtek arra kényszerítettek, hogy közbelépjek. Én vagyok, a Mester – szigorú sárga szemeivel szinte felnyársalta a Mágust.

A férfi hátán végigfutott a hideg, amikor rájött kivel áll szemben. A Mester, a világuk irányítója, a mindenség közepe, eljött személyesen. Keveseknek adatik meg az életükben, hogy találkozhatnak vele. Csak a kiválasztottak láthatják őt. Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy nagyobb bajban vannak, mint azt gondolta. Átkozta magát, hogy megcsókolta a nőt. Tudta, nagyon jól tudta, hogy védett teremtény, akinek fogadalmai és kötelezettségei vannak, ennek ellenére ő mégis megcsókolta, nem törődve a következményekkel.

  • Fenséges Úr, minden az én hibám. Ne büntesd a Varázslónőt. Ő a legtökéletesebb lény ezen a világon. Emellett…
  • Csend! – dörrent rá dühtől eltorzult fejjel a Mester. A Mágus hirtelen elhallgatott, a hangszálai elveszítették működőképességüket. Hiába próbált hangot kiadni, csak az ajkait tudta formázni, teljesen megnémult.

A Varázslónő halkan felsíkoltott, amikor látta, hogy a szívének oly kedves férfi képtelen megszólalni, csak kivörösödött fejjel erőlködik, hogy hangot adjon.

  • Isadora, uralkodj magadon! Ezzel a viselkedéssel is csak elárulsz engem és mindazt, amire felesküdtél varázslótanonc korodban – lépett a Varázslónő elé a Mester.

A nő könnyáztatta arccal meredt maga elé. Szívét jeges félelem szorította össze. Több száz éve nem hallotta a nevét. Amikor letette a varázsló esküt, azzal egy időben eltűnt a hétköznapi mivolta. Már nem volt rá többé szüksége. Varázslónő lett belőle, és Azoriába költözött. Ez lett az otthona, itt kezdett bele önállóan a rá szabott feladatok elvégzésébe.

  • Te voltál a legjobb varázslóm, nemhiába kaptad meg Azoriát, a hozzá tartozó birtokokkal együtt. Bámulatos képességekkel rendelkezel Isadora, – folytatta a Mester kicsit nyugodtabb hangon – ezért is nagy csalódás számomra, amit tettél. Hogy pont te szegtél szabályt, azt először el sem akartam hinni – sóhajtott bánatosan a világmindenség ura. Majd lassú, szinte fáradt csoszogással a nagyterem végébe sétált. Ott megfordult, és egy határozott mozdulattal magához intette a Varázslónőt és a Mágust.
  • Most pedig, kihirdetem az ítéletet. Nem kívánok ezzel az üggyel tovább foglalkozni, úgy érzem a történtek magukért beszélnek. Nem vagyok kíváncsi egyikőtök magyarázkodására sem! – szigorú sárga szemét a nőre és a férfire függesztette, aztán belekezdett mondandójába.
  • Isadora! Vérzik a szívem, de meg kell, hogy fosszalak varázserődtől. Úgy érzem, ez nagy veszteség lesz világunk számára, de a szabály az szabály. Tudtad, hogy súlyos ára lesz annak, ha megszeged fogadalmadat.

Mágus! Kettőtök közül téged kéne, hogy örök kárhozatra ítéljelek, mert te voltál, aki megkísértetted a legjobb varázslómat. Úgy látszik, Isadorának valamiért még most is nagyon fontos vagy, mert mióta megérkeztem a kastélyba, csak a te életedért könyörög. Mivel a legjobb varázslómról van szó, így úgy döntöttem ezt a kérését figyelembe veszem, megkímélem tyúkszaros kis életed. Tehát, a büntetésetek a következő:

Mindkettőtök varázserejét és különleges képességét elveszem. Továbbá száműzlek benneteket ebből a világból. Az emberlények világa lesz mostantól az otthonotok. Sebezhetőek és esendőek lesztek. Isadora emlékeit meghagyom. Ő pontosan emlékezni fog erre a világra is, és arra, hogy mi történt vele. Te Mágus, viszont semmire sem fogsz emlékezni. Olyan leszel, mint bármelyik másik földi halandó. Csak az az egy élet lesz számodra, amit emberként élsz majd. Viszont van egy kiegészítésem, – amikor ezt kimondta a Mester, szinte ellágyult a hangja, Isadora szívébe mégis belemarkolt egy jeges kéz. Érezte, most jön a kegyelemdöfés.

  • Hajnalban, amikor a nap még felkelőben lesz, úgy találkozhattok egymással egy teljes órára, hogy a Mágus is visszakapja emlékeit. Tudni fogja mi történt vele, honnan jött. Egyet nem fog tudni, méghozzá beszélni. Mivel az előbb tönkrezúztam a hangszálait, a mi világunkban már nem fog soha többé megszólalni.

 

Amikor a Mester befejezte az ítélethirdetést, pár pillanatra néma, vészjósló csend telepedett a nagyteremre. Isadora félelme ellenére, gyorsan magához ragadta a szót.

  • Mester, mikor jöhetünk vissza? Milyen próbát kell kiállnunk, hogy visszatérhessünk? – kérdezte a körülményekhez képest határozottan.
  • Visszatérni csak akkor fogtok tudni, amikor az emberi életetek lejár. De könnyítek rajtatok, mert felnőtt testbe érkeztek. A feladat pedig nem más, mint rátalálni a szerelemre egymás oldalán. Isadora, ez neked testhezálló szerep lesz, bár ne reménykedj, mert a Mágus emberi léte olyan barátságtalan és keserű lesz, hogy a végére még a kedved is elmegy a romantikus szerelemtől. Lelkileg és testileg is készülj fel arra, hogy nem a boldogság kék madarán fogtok utazni. Ha sikerül öreg korotokra mégis egymásra találni, akkor visszakapod a varázserőd és újra tiéd lesz Azoria. Azt pedig, hogy a Mágus megtarthatja-e képességeit vagy száműzőm-e örökre Azoriából és ebből a világból, azt majd eldöntöm, amikor visszatértek mindketten – kacagott fel enyhe gúnnyal a hangjában a Mester.

Isadora észrevétlenül közelebb lépett a Mágushoz, és finoman a tenyerébe helyezte az ujjait. Legalább még egy kis ideig érezheti a férfi érintését. A Mester felemelte hatalmas kezeit és hangosan, mély hangján el kezdte mormolni a varázslatot. Isadora, ahogy hallgatta a számára érthetetlen nyelvet, egyre álmosabb és fáradtabb lett. Hirtelen úgy érezte zuhanni kezd, elhagyta minden ereje, hiába küzdött, az akarata nem engedelmeskedett…

 

 Rettenetesen fájt a feje, és a szemét is képtelen volt kinyitni. Valami égette az arcát, és karistolta a bőrét. Mi a fene lehet ez? – gondolta magában. Nagy nehezen megmozdította a karját, és a szeme elé tette a kezét, hogy legalább kicsit körbenézzen. Egy szűk kis résen kukucskált ki. Döbbenten fedezte fel, hogy egy homokos tengerparton fekszik. Haját és a testét apró homokszemek borították. Koszosnak és fáradtnak érezte magát. Nehezen térdre küzdötte magát. Egy lepedőszerű rongyba volt a teste bebugyolálva. Negyedjére sikerült csak felülnie, folyton belegabalyodott az anyagba. Lassan körbefordított a fejét, de a parton senkit sem látott. Éppen azon tanakodott, hogy mitévő legyen, amikor a háta mögül hangokat kezdett hallani. Mintha valaki a nevét kiáltotta volna.

  • Isadora! Isadora! Merre vagy?

Egy kedves ősz hajú hölgy sietett oda hozzá, kicsit levegő után kapkodva a futástól.

  • Ki vagy te? – kérdezte alig hallhatóan.
  • Jaj, édes kincsem, már megint elkószáltál? Baj lesz ebből lányom, ha rendszeresek lesznek az eltűnéseid – dorgálta meg finoman a néni. Isadora rögtön a szívébe zárta az ismertlent. Valahogy ösztönösen megnyugodott, amikor a nő megfogta a kezét és segített neki felállni.
  • Hol vagyok? – kérdezősködött tovább, de az öreg hölgy szó nélkül húzta maga után a parti ösvényen, amíg egy gyönyörű tengerparti villa kapujába nem értek. Az idős hölgy csak addig állt meg, amíg kinyitotta a kovácsoltvas kaput és már húzta is befelé.

Isadora pont le tudta olvasni a kapu melletti táblán a kiírást, így a hol kérdése megoldódott.

Arlen birtok
Kréta