Lányregény

3. rész

Unalmas napok követték egymást. Nem történt semmi említésre méltó, pedig Zsófi nagyon reménykedett benne, hogy fordulóponthoz ért az élete. A focipályán történtek után, arra számított, hogy Dávid, ha nem is másnap, de előbb utóbb közeledik felé.

Tévedett. A fiú rá sem nézett, sem a folyosón, és akkor sem amikor az ebédlőben mögé állt be a sorba. Semmi, mintha csak álmodta volna azokat a mondatokat. Klaudia hiába próbált a lelkére beszélni, nem hallgatott rá. Képtelen volt elfogadni, hogy egyáltalán nem érdekli Dávidot. Ösztönei azonban megsúgták, hogy igenis odavan érte a fiú, csak nem mutatja ki az érzéseit. A fejébe vette, hogy neki kell átjutnia a kettőjüket elválasztó falon.

Elkeseredett pillanataiban elgondolkodott azon, hogy megszakítja a barátaival a kapcsolatot. A lelke azonban teljesen fellázadt ez ellen. Szerette őket, nem tudott volna hátat fordítani nekik, még Dávid kedvéért sem. Végül elkönyvelte magában, hogy magányos marad még nagyon-nagyon hosszú ideig.

Búskomor hangulat telepedett a lelkére. Barátai hiába próbálták jobb kedvre deríteni senkinek sem sikerült. Egy idő után, inkább kerülte őket, nem akart megbántani senkit sem, egyszerűen nem vágyott már társaságra.

Még Klaudia is csak harapófogóval tudott belőle egy-két mondatot kihúzni. Aggódott is Zsófiért, de azt gondolta, jobb neki, ha egy ideig békén hagyja. Majd pár nap múlva elkapja egy komoly beszélgetésre, döntötte el magában.

 

Egy csendes péntek délután, amikor a nap is szikrázóan sütött, Zsófi elhatározta, hogy kimegy a közeli erdőbe kicsit elvonulni, magában lenni. Szíve szerint kedvenc hintaágyába kuporodott volna, de mióta beköltöztek Krisztiánék, erről az álmáról lemondott. Eddig még a házukat is elkerülte jó messzire, annyira fájt a szíve. Az erdőbe vezető út, viszont pont mellettük vezetett el, így egy pillanatra megállt és belesett a kertbe. A hintaágy még mindig ott lógott a teraszon, de már frissen festve, puha párnákkal kibélelve. Sírás fojtogatta, ahogy elnézte kedvenc pihenőhelyét. Annyira vágyott rá, hogy elnyújtózzon benne, de inkább gyorsan elhessegette a gondolatot. Már éppen megfordult, hogy folytassa az útját, amikor egy vékony hangocska a nevét kiáltotta.

  • Zsófi, Zsófi gyere segíts, kérlek! – Anna könnyes szemmel futott felé és már tépte is fel a kertkaput, hogy a csodálkozó lányt behúzza a kertbe.
  • Mi a baj Annácska? – kérdezte Zsófi izgatottan, látta a kislányon, hogy valami nagyon feldúlta.
  • A kiscicám felmászott erre a hatalmas fára, most meg nem tud lejönni. Annyira félek, hogy valami baja esik – pityergett a kislány. Hatalmas barna szemeit Zsófira függesztette és könyörgően rámeredt.
  • Jaj nekem, most mit csináljak? – kérdezte inkább csak magától a lány. – Van itthon veled valaki? – nézett a ház felé Zsófi, hátha megússza a fáramászását.

Nagyon béna volt az ilyen dolgokban. Életében egyszer próbált meg a saját udvarukon az egyik fára felmászni, abból is oltári nagy sírás lett, mert leesett. Azóta meg sem kísérelte a hasonló mutatványokat.

  • Anyukám itthon van, de ő most dolgozik. Valami fontos értekezlete van, és azt mondta ne zavarjam semmivel, csak ha ég a ház. A ház meg nem ég, így nem mertem felmenni hozzá. – hüppögte Anna, közben idegesen rohangált a fa körül. A kiscica egyre keservesebben nyávogott, hallhatóan elég rosszul érezte magát odafent.
  • Jól van, jól van. Akkor felmegyek érte. Van olyan kosarad vagy dobozod aminek zárható a teteje? Abba rakom a cicát, nehogy kiugorjon a kezemből lefelé jövet.
  • Van egy zárható kosaram, mindjárt hozom is – lelkesedett Anna, és már rohant is befelé, hogy kihozza. Boldogság töltötte el, hogy hamarosan karjában tarthatja szeretett cicáját.

Zsófit ezalatt a rosszullét környékezte, nagyon be volt rezelve. Nem akarta, hogy Anna lássa rajta, fél a fáramászástól. Annyira megsajnálta a kislányt, segíteni akart neki. Anna sebesen rohant a kosárral, láthatóan nagyon izgult. Zsófi vett pár mély lélegzetet és nekiindult megmenteni a macskát.

Ahhoz képest, hogy teljesen rutintalan volt, egész jól és könnyedén felért a cicáért. A halálra vált jószág, szinte boldogan ugrott bele a kosárba. Zsófi gyorsan rázárta a tetejét, és egy megkönnyebbült sóhaj kíséretébe elindult lefelé. Öröme nagyon korainak bizonyult, mert ahogy lenézett émelyegni kezdett. Borzalmasan magasan volt, legalább is ő úgy érezte. Forgott vele a világ, azt hitte mindjárt elájul.

Jaj, nekem most mi lesz. Hogy a francba fogok lejutni? – gondolta idegesen. Közben Anna folyton azt kérdezte, hogy mikor jön már le végre. Ő meg csak azt ismételgette, hogy mindjárt-mindjárt, csak pihen egy kicsit. Lábai remegni kezdtek, így lassan leült egy vastag ágra, és egyik karjával átölelte a fa törzsét. Izzadt homlokát nekitámasztotta, szemét behunyta. Abban reménykedett, hogy szédülése abbamarad. Próbált erőt gyűjteni, de egyszerűen annyira pocsékul érezte magát, hogy képtelen volt rá.

  • Te meg mit csinálsz itt? – szólt mellette egy finom, bársonyos hang.

Zsófi kábán kinyitotta a szemét. Krisztián barna szemei kérdőn meredtek rá. Kedves mosolya, bársonyos hangja egy pillanatra megdobogtatta a szívét.

Biztos csak a nagy ijedségtől van – gondolta magában. Nagyokat pislogott, ahogy Krisztián továbbra is kedvesen, de határozottan elvette tőle a kosarat. Nem tiltakozott, sőt boldog volt, hogy felbukkant a srác. A cicát tartó karjába beléhasított a fájdalom. Most érezte, hogy eddig görcsösen magához szorította.

Krisztián, mint valami gyakorlott mászó pillanatok alatt lent is volt a cicával. Anna boldog visításban tört ki, ahogy kivette kismacskáját a kosárból. A fiú egy nagy létrával tért vissza, azt támasztotta a hatalmas fa törzséhez.

Zsófi hirtelen arra eszmélt, hogy a fiú lágyan hozzáér a karjához. A lányban áramütésszerű érzések cikáztak. Krisztián érintése megborzongatta teljesen.

Csak a pánik, semmi más. Elment az eszem a fáramászástól – gondolta kábultan. Mintha egy álomban lenne, kívülről látta magát. Ahogy a fiú lágyan suttog a fülébe, hogy mit hogyan csináljon, ahogy végig biztonságban tartja, amíg le nem jutnak a létráról.

  • Zsófi jól vagy? – rohant oda hozzá Anna, amikor leért a fáról.

A kislány éles hangja térítette vissza a valóságba. Nagyokat pislogott hol Annára, hol Krisztiánra. Mindketten kérdőn néztek rá.

  • Semmi bajom, csak nem bírom a magasságot – motyogta zavartan.
  • Akkor mi a fenéért mentél fel? – kérdezte a fiú kicsit élesebben, mint szerette volna.

Zsófit bántotta a fiú ridegsége. A fán oly kedves srác, most visszaváltozott azzá a goromba hólyaggá, akit ismert.

  • Macskát mentettem, Anna kérésére. Más nem volt itt, aki segíteni tudott volna – vágott vissza élesen.
  • Még jó, hogy időben hazaértem. Ki tudja meddig ültél volna odafent – gúnyolódott Krisztián.

Idegesítette, hogy Zsófi újra kiengedte a tüskéit. Odafent egy pillanatra elámult a lány varázsától, egy teljesen más Zsófit talált a lombok között. Akkor ott, beléhasított egy bizsergető érzés, de ahogy most végignézett a lányon, tovaszállt a pillanat.

  • Szerencse – morogta a lány, aztán megfordult és a kapu felé igyekezett. A nyugodt délutánról szőtt álmának búcsút intett. Inkább haza akart menni és bezárkózni a szobájába.

Ahogy kilépett a kapun, Anna feje bukkant fel a kerítés mellett.

  • Köszönöm Zsófi. Szuper voltál – csipogta boldogan a kislány, kiscicáját közben a mellkasához szorította. El sem akarta engedni szegény párát.
  • Sajnálom, hogy csak félig sikerült a mentőakció. Jó lett volna, ha egyedül is le tudok jönni a fáról – suttogta halk, bánatos hangon a lány.
  • Ugyan, nagyon bátor voltál – trillázta Anna.
  • Hagyjuk, menj szépen játszani és vigyázz jobban a cicádra. Én most hazamegyek és kifújom magam – intett a kislánynak aztán megszaporázta lépteit.

Minél előbb maga mögött akarta hagyni ezt az egész furcsa délutánt. Kavarogtak benne az érzések. A fáramászás, a pánikroham, végül Krisztián felbukkanása. Mind-mind furcsán hatottak rá, nem tudta hova tenni a történteket.