Lányregény

3. rész

Unalmas napok követték egymást. Pedig Zsófi nagyon reménykedett benne, hogy fordulóponthoz ért az élete. A focipályán történtek után arra számított, hogy Dávid, ha nem is másnap, de előbb-utóbb közeledik felé.

Tévedett. A fiú rá sem hederített, sem a folyosón, és akkor sem, amikor az ebédlőben mögé állt be a sorba. Semmi, mintha csak álmodta volna azokat a mondatokat. Klaudia hiába próbált a lelkére beszélni, nem hallgatott rá. Képtelen volt elfogadni, hogy egyáltalán nem érdekli Dávidot. Azzal áltatta magát, hogy igenis odavan érte a fiú, csak nem mutatja ki az érzéseit. A fejébe vette, hogy neki kell átjutnia a kettőjüket elválasztó falon.

Elkeseredett pillanataiban elgondolkodott azon, hogy megszakítja barátaival a kapcsolatot. Lelke azonban teljesen fellázadt a gondolat ellen. Szerette őket, nem tudott volna hátat fordítani nekik, még Dávid kedvéért sem. Végül elkönyvelte magában, hogy egyedül marad még nagyon-nagyon hosszú ideig.

Búskomor hangulat telepedett a lelkére. Barátai hiába próbálták jobb kedvre deríteni, senkinek sem sikerült. Egy idő után inkább kerülte őket, nem akart ezzel megbántani senkit, egyszerűen nem vágyott már társaságra. Még Klaudia is csak harapófogóval tudott belőle egy-két mondatot kihúzni. Aggódott Zsófiért, de azt gondolta, jobb neki, ha egy ideig békén hagyja. Eldöntötte magában, hogy majd pár nap múlva elkapja egy komoly beszélgetésre.

***

Egy csendes péntek délután, amikor a nap is szikrázóan sütött, Zsófi elhatározta, hogy elvonul a világ elől; kimegy a közeli erdőbe. Szíve szerint kedvenc hintaágyába kuporodott volna, de mióta beköltöztek Krisztiánék, erről az álmáról is lemondott. Eddig még a házukat is jó messzire kerülte. Az erdőbe vezető út, viszont pont mellettük vezetett el, így egy pillanatra megállt és belesett a kertbe. A hintaágy még mindig ott lógott a teraszon, de már frissen festve, puha párnákkal kibélelve. Sírás fojtogatta, ahogy elnézte kedvenc pihenőhelyét. Vágyott arra, hogy elnyújtózzon benne, de inkább gyorsan elhessegette a gondolatot. Már éppen megfordult, hogy folytassa az útját, amikor egy vékony hangocska kiáltotta a nevét.

– Zsófi, Zsófi gyere, segíts, kérlek! – Anna könnyes szemmel futott felé, és már tépte is fel a kertkaput, hogy behúzza a kertbe a csodálkozó lányt.

– Mi a baj Annácska? – kérdezte Zsófi izgatottan, látta a kislányon, hogy valami nagyon feldúlta.

– A kiscicám felmászott erre a hatalmas fára, most meg nem tud lejönni. Annyira félek, hogy valami baja esik – pityergett a kislány. Hatalmas, barna szemét Zsófira függesztette és könyörgően rámeredt.

– Jaj nekem, most mit csináljak? – kérdezte magától a lány. – Van itthon veled valaki? – nézett a ház felé Zsófi, hátha megússza a fára mászást.

Nagyon béna volt az ilyen dolgokban. Életében egyszer próbált meg a saját udvarukon felmászni az egyik fára, abból is sírás lett, mert leesett. Azóta meg sem kísérelte a hasonló mutatványokat.

– Anyukám itthon van, de ő most dolgozik. Valami fontos értekezleten vesz részt, és azt mondta, ne zavarjam semmivel, csak ha ég a ház. A ház meg nem ég, így nem mertem felmenni hozzá – hüppögte Anna, közben idegesen rohangált a fa körül. A kiscica egyre keservesebben nyávogott, hallhatóan elég rosszul érezte magát odafent.

– Jól van, jól van. Akkor felmegyek érte. Van olyan kosarad vagy dobozod, aminek zárható a teteje? Abba rakom a cicát, nehogy kiugorjon a kezemből lefelé jövet.

– Van egy zárható kosaram, mindjárt hozom – lelkesedett Anna, és már rohant is befelé, hogy kihozza. Boldogság töltötte el, hogy hamarosan karjában tarthatja szeretett cicáját.

Zsófit rosszullét környékezte, nagyon be volt rezelve. Nem akarta, hogy Anna lássa rajta, fél a fáramászástól. Annyira megsajnálta a kislányt, hogy segíteni akart neki. Anna sebesen rohant a kosárral, láthatóan nagyon izgult. Zsófi vett pár mély lélegzetet és nekiindult megmenteni a macskát.

Ahhoz képest, hogy teljesen rutintalan volt, egész jól és könnyedén felért a cicáért. A halálra vált jószág, szinte boldogan ugrott bele a kosárba. Zsófi gyorsan rázárta a tetejét, és megkönnyebbült sóhaj kíséretében elindult lefelé. Öröme nagyon korainak bizonyult, mert ahogy lenézett, émelyegni kezdett. Borzalmasan magasan volt, legalább is ő úgy érezte. Forgott vele a világ, azt hitte, mindjárt elájul.

Jaj, nekem! Most mi lesz? Hogy a francba fogok lejutni? – gondolta idegesen. Közben Anna folyton azt kérdezte, mikor jön már le végre. Ő meg csak azt ismételgette, hogy mindjárt-mindjárt, csak pihen egy kicsit. Lába remegett, így lassan leült egy vastag ágra, és egyik karjával átölelte a fa törzsét. Izzadt homlokát nekitámasztotta, szemét behunyta. Abban reménykedett, hogy szédülése abbamarad. Próbált erőt gyűjteni, de annyira pocsékul érezte magát, hogy képtelen volt rá.

– Te meg mit csinálsz itt? – szólt mellette egy finom, bársonyos hang.

Zsófi kábán kinyitotta a szemét. Krisztián kérdőn meredt rá. Kedves mosolya, vidáman csillogó szeme egy pillanatra megdobogtatta a szívét.

Biztos csak a nagy ijedségtől van – gondolta magában. Nagyokat pislogott, amikor Krisztián kedvesen, de határozottan elvette tőle a kosarat. Nem tiltakozott. Sőt! Boldog volt, hogy felbukkant a srác. A cicát tartó karjába beléhasított a fájdalom. Most vette észre, hogy eddig görcsösen magához szorította.

Krisztián – mint valami gyakorlott mászó – pillanatok alatt lent is volt a cicával. Anna boldog visításban tört ki, ahogy kivette kismacskáját a kosárból. A fiú egy nagy létrával tért vissza, azt támasztotta a hatalmas fa törzséhez.

Zsófi hirtelen arra eszmélt, hogy a fiú lágyan hozzáér a karjához. A lányban áramütésszerű érzések cikáztak. Krisztián érintése teljesen megborzongatta.

Csak a pánik, semmi más. Elment az eszem a fára mászástól – gondolta kábultan. Mintha egy álomban lenne, kívülről látta magát. Ahogy a fiú lágyan suttog a fülébe, mit hogyan csináljon, ahogy végig biztonságban tartja, amíg le nem jutnak a létráról.

– Zsófi jól vagy? – rohant oda hozzá Anna, amikor leért a fáról. A kislány éles hangja térítette vissza a valóságba. Nagyokat pislogott hol Annára, hol Krisztiánra. Mindketten kérdőn néztek rá.

– Semmi bajom, csak nem bírom a magasságot – motyogta zavartan.

– Akkor mi a fenéért mentél fel? – kérdezte a fiú kicsit élesebben, mint szerette volna.

Zsófit bántotta a ridegsége. A fán olyan kedves volt a srác, most visszaváltozott azzá a goromba hólyaggá, akit ismert.

Krisztiánt idegesítette, hogy Zsófi újra ellenséges vele. Odafent egy pillanatra elámult a lány varázsától; teljesen más Zsófit talált a lombok között. Beléhasított a bizsergető érzés, de ahogy most végignézett a lányon, elszállt a pillanat.

– Szerencse – morogta a lány, aztán megfordult és a kapu felé igyekezett. Búcsút intett a nyugodt délutánról szőtt álmának. Inkább haza akart menni és bezárkózni a szobájába.

Ahogy kilépett a kapun, Anna feje bukkant fel a kerítés mellett.

– Köszönöm Zsófi. Szuper voltál – csevegett vele boldogan a kislány, kiscicáját közben a mellkasához szorította. El sem akarta engedni szegény párát.

– Sajnálom, hogy csak félig sikerült a mentőakció. Jó lett volna, ha egyedül is le tudok jönni a fáról – suttogta halk, bánatos hangon a lány.

– Ugyan, nagyon bátor voltál – mondta csilingelő hangján Anna.

– Hagyjuk, menj szépen játszani és vigyázz jobban a cicádra! Én most hazamegyek és kifújom magam – intett a kislánynak, aztán megszaporázta lépteit. Minél előbb maga mögött akarta hagyni ezt a délutánt. Kavarogtak benne a történtek; a fára mászás, a pánikroham, végül Krisztián felbukkanása. Mind-mind furcsán hatottak rá, nem tudta hova tenni az eseményeket.