Beleolvasó

Cukorfalat – részlet

Viktória

Odakint gyönyörűen hullik a hó. Annyira szeretnék kimenni és csak belefeküdni a puha hótakaróba! Csak hagynám, hogy az arcomra essenek ezek a csodás pelyhecskék. Orromat a hűvös ablaküvegnek nyomom, a számmal párát fújok rá, ujjammal egy kis szívet rajzolok. Behunyom a szemem, egy kicsit elidőzök ebben az idilli világban.

Gondolataimat szüleim hangos szóváltása zúzza porrá. Újra veszekednek, ma már sokadszorra.

Gyűlölöm őket! – hasít belém a felismerés. Annyira gyűlölöm, hogy folyton csak egymással foglalkoznak. Engem észre sem vesznek, pedig én vagyok az egyetlen gyerekük. Néhanapján, amikor feltűnik nekik a létezésem, szomorú, bűnbánó képpel átölelnek és biztosítanak arról, hogy a jövőben minden másképp lesz. Aztán persze semmi sem változik. Elhalmoznak inkább drága ajándékokkal, mintha ezzel jobbá tudnák tenni magányos életemet. Egy ideje már sírni is elfelejtettem. Rájöttem, hogy hasztalan a könnyekre pocsékolnom az időmet. Inkább távolról tanulmányozom szüleimet.

Ahogy egyre nagyobb és érettebb leszek, úgy tűnik fel anyám szánalmas ragaszkodása apámhoz, pedig apám fűvel-fával megcsalja őt, már a látszatra sem ad. Eleinte titkolta a viszonyait, de amikor rájött, hogy anyám ugyanúgy rajong érte, és minden félrelépését megbocsátja, nem foglalkozott azzal, hogy fedősztorikat találjon ki. Időnként anyámon elhatalmasodik a féltékenység, ekkor annyira kiborul, hogy valóságos veszekedés-cunamit zúdít apámra. Ordít, hisztizik, toporzékol, teljesen kivetkőzik magából. Apám egy ideig tűri a kirohanásait, aztán nála is elszakad a cérna. Olyankor hangos ordítozással és csapkodással próbálja legyőzni anyámat. Egy idő után végeszakad ennek az áldatlan állapotnak, könnyek között omlanak egymás karjába, és anyám, mint valami szerelmes csitri, újra apám nyomában liheg. Sosem értettem, ez miért jó neki, amellett, hogy megalázó, még értelmét sem látom. Pedig simán elválhatna apámtól, hiszen az összes vagyont ő hozta ebbe a házasságba. Apám egy nincstelen kis festő volt, amikor anyámat megismerte. Anyu karolta fel, és tette azzá, akivé vált. Addig a kutya sem foglalkozott vele, de amint anyu meglebegtette a barátnői körében, hogy ismer egy nagyon tehetséges, és nem mellesleg nagyon jóképű fiatal festőművészt, mindenki az ő képeit akarta megvásárolni.

Volt idő, amikor sajnáltam anyámat. Akkor mindig odarohantam hozzá egy-egy veszekedésük után, szorosan átöleltem, anyám pedig mintha a gyerekem lenne, befúrta magát az ölelésembe. Azt hiszem ezek voltak azok a ritka alkalmak eddigi életem során, amikor igazán közel éreztem magamhoz. Egy ideje kezd ebből elegem lenni, nem az anyja vagyok, hanem a lánya. Nekem is szükségem lenne önzetlen ölelésekre, vigaszra, támaszra, de ezt nem kapom meg. Ezért mostanában inkább a szobámba vonulok, amikor érzem, hogy gyülekeznek kettőjük között a viharfelhők.

Ma is így tettem, de azt hittem ma visszafogják magukat. Tévedtem, újrakezdték az ordítozást, pedig ma karácsony van. Az év legszebb ünnepe, de én csak a veszekedés hangjait hallom. Belefáradtam… El is határozom, hogy én sosem leszek szerelmes, senkitől sem fogok függeni. Nem ám! Én a magam ura leszek!

***

A beleolvasó további része a Smaragd kiadó oldalán található az alábbi linken:

Smaragd kiadó – Cukorfalat beleolvasó