Lányregény

5. rész

Teltek múltak a hetek. A nyár végül megadta magát és végleg átengedte helyét a hűvös őszi napoknak. Zsófi fázósan húzta össze magán kabátját, ahogy a tó felé közeledett. Kezdeti lelkesedése jó ideje tovaszállt már. Dáviddal való kapcsolata nagyon furcsa irányt vett, egyszerűen nem találta vele a közös hangot, hiába küzdött mindig elbeszéltek egymás mellett. A fiú mást sem csinált csak iskolai életéről faggatta Zsófit. Ő hiába próbálta más mederbe terelni a beszélgetéseket Dávid mindig visszakanyarodott a saját témájához. A lány kezdett nagyon elkedvetlenedni, nem erre számított, amikor hetekkel ezelőtt megbeszélték, hogy rendszeresen találkozni fognak. Zsófi vágyakozva gondolt vissza első kettesben töltött délutánjukra. A remény úgy fonta át egész testét és lelkét, hogy napokig a felhők között lebegett. Annyira szerette volna újra átélni akkori érzéseit, de hiába erőlködött, elillant, mintha sosem létezett volna.

Már maga sem tudta minek jár még mindig ezekre a találkozókra. Kezdett rá nyűgként tekinteni, mint valami kötelező programra. El is határozta, hogy a mostani alkalommal szóvá teszi aggályait Dávidnak, és ha nem változik semmi, fájó szívvel, de elbúcsúzik tőle. A szíve szakadt meg a gondolatra, de egy belső hang egyre erőteljesebben azt suttogta, hogy ez így már nem jó.

A szél egyre jobban felerősödött, ahogy a szokott helyükhöz közeledett. Reménykedett, hogy a fiú már ott lesz és vár rá, de csalódnia kellet, mert Dávidnak még nyoma sem volt. Átfagyva ült le a kis asztalhoz, fogai összekoccantak, úgy vacogott. Egyre türelmetlenebb lett, ahogy várt és várt. Rettenetesen fázott már, didergett a kabát alatt. Belsejét egyre jobban átjárta a csalódás, a harag és a reménytelenség érzése. Éppen elhatározta, hogy hazaindul, amikor Dávid futva közeledett felé.

– Bocs, közbejött valami. Mizu? – Szavai flegmán szóltak. Zsófiban ekkor elpattant valami, indulatosan Dávidnak támadt.

– Mi lenne? Egy órája várok rád. Nagyon hideg van, teljesen átfagytam. Hetek óta találkozgatunk, de csak felszínesen csevegünk. Mondd meg, ennek mi értelme van? Mit akarsz tőlem valójában? – Dávidot nagyon meglepte a lányból áradó harag. Sosem látta még ilyennek. Zsófi mindig nagyon csendesen és visszahúzódóan viselkedett, de láthatóan most elvesztette a türelmét.

A fiú idegesen a hajába túrt, el kellett ismernie, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy eltervezte. Zsófiból a találkozásik alkalmával alig tudott információt kihúzni a barátaival kapcsolatban. Semmi használhatóval nem tudott szolgálni, így beszélgetéseik egyre döcögősebbre egyre unalmasabbá váltak. Már nem volt ötlete mivel lendíthetné át megrekedt kapcsolatukat. Hiába vetette be minden vonzerejét, Zsófi folyton elhátrált előle. Bosszantotta a lány viselkedése, eddig azt hitte teljes mértékben ura a helyzetnek, de az utóbbi időben minden kicsúszott a kezei közül. Zsófi feszültségét látva őt is elöntötte a harag és a düh. Elege volt már, hogy nem tudja visszaszerezni régi hírnevét és pozícióját a suliban, elege volt már a folytonos másodhegedűs szerepből. Napról napra jobban gyűlölte Krisztiánt és baráti körét, legszívesebben szétverte volna mindegyikük fejét.

– Mit akarnék te szerencsétlen? Szerinted minek koptatom itt a szám hetek óta? – Végig sem gondolta szavait, minden elfojtott indulata hirtelen kitört belőle. Zsófi döbbenten meredt rá, azt hitte rosszul hallotta, amit a fiú mondott. A lány arcát látva, Dávid azonnal visszakozni kezdett.

– Ne vágj már ilyen fejet, nem úgy értettem. Nagyon feszkós vagyok mostanában – próbált bűnbánó képet vágni, de dühe még mindig robbanásra készen feszítette belülről. Zsófi nem válaszolt, mélyen megbántva érezte magát. Dávid szavai tőrként hasítottak a szívébe, minden szép emléket, vágyat és szerelmet kiölt belőle. Már maga előtt sem próbálta mentegetni a fiút, nem ez volt az első alkalom, hogy gorombán beszélt vele. Hidegen hagyta a bocsánatkérés, nem jelentett neki már semmit. Könnyek gyűltek a szemébe, gyorsan elfordult és szó nélkül a kijárat felé indult. Nem akart maradni, üresnek és csalódottnak érzete magát.

Dávid egy pillanatig dühösen nézett utána, idegesítette, hogy a lány faképnél hagyja. Hirtelen fogta magát és néhány lépéssel Zsófi mögött termett, még időben ahhoz, hogy a fák takarásában maradjanak. Szerencséje volt, mert a horgásztónál már alig lézengett valaki, a hideg idő mindenkit elüldözött a környékről, így senkinek sem tűnt fel mi történik a fák mögött.

– Ne merészelj szó nélkül itt hagyni – ordította, közben Zsófi kabátját megragadva visszarántotta a lányt. Zsófi felsikoltott a nem várt mozdulattól. Félelem kúszott a tagjaiba, amikor Dávid nagyot lökött rajta, ő pedig nekiesett a kis asztalnak. Döbbenten nézett fel a fiúra, de amikor Dávid arcán csak haragot és dühöt látott, rettegni kezdett. A fiú vonásai eltorzultak, a harag és az undor nyíltan jelent meg rajta. Zsófiban végérvényesen megszűnt minden megmaradt szép emlék, ami Dávidhoz kötötte.

– Hagyj békén, engedj el! – Sikította. Dávid azonnal mellette termett, erősen megragadta az egyik karját, szabad kezét pedig a szájára tapasztotta. Egy hirtelen rántással a lány testét a mellettük álló hatalmas nyírfa törzséhez szorította. Zsófit pánik fogta el, ennek már fele sem volt tréfa. A rettegés hullámokban járta át, szeméből patakokban folyni kezdett a könny.

– Ne bőgj, te hülye liba. Elegem van belőled, elegem van, hogy hetek óta itt teszem a szépet, és mégsem haladunk semerre. Nem vagy jó semmire. Egy nulla vagy! – Köpte a szavakat. Az erek kidagadtak a nyakán, közben még erősebben szorította a lányt a fához. Zsófinak már mindene fájt, alig kapott levegőt, de hiába próbált könyörögni, láthatóan Dávid elvesztette a józan eszét. Agya lázasan pörgött, hogy tudna szabadulni a fogságból.

Hirtelen Klaudia jutott eszébe, amikor egyszer arról mesélt neki, hogy tudott megszabadulni egy zaklatójától. Felhúzta a térdét és erőteljesen ágyékon rúgta a fiút. Dávid azonnal elengedte és összegörnyedve káromkodni kezdett a hirtelen rátörő fájdalomtól. A lány kihasználva pillanatnyi előnyét, felkapta táskáját és futásnak eredt. Néhány métert kellett csak megtennie és már ki is ért a fák takarásából. Meg sem állt, lélekszakadva futott tovább. Nem nézett hátra, mint egy űzött vad szaladt, amíg el nem érte a forgalmas utcát. Zaklatottan, sietve szedte a lábát, nem nézett se jobbra se balra, egy vágya volt csak, minél előbb hazaérni. Lehajtotta a fejét, így észre sem vette, hogy Krisztián tart felé. Arcán aggodalom tükröződött, ahogy meglátta a feldúlt állapotban lévő Zsófit. Ő egyenesen neki ment, Krisztián pedig azonnal magához ölelte a remegő lányt.

– Mi történt? Mi a baj Zsófi? – Hangja lágyan szólt. A lány könnyei megállíthatatlanul elindultak, zokogva fúrta bele magát a fiú ölelésébe. Krisztián biztonságot nyújtó karjai gyógyírként hatottak rá. Néhány percig álltak összekapaszkodva. Miután kicsit megnyugodott Krisztián a közeli pékségbe terelte. Egy sarokasztalhoz leültette a még mindig remegő lányt, aztán rendelt két forró csokit.

– Jobban vagy? – Kérdezte kedvesen, és leült a Zsófival szemközti székbe.

– Köszönöm, most már minden rendben – mosolygott rá bágyadtan. Jólesett neki a fiú gondoskodása, hirtelen teljesen más színben látta Krisztiánt. Mintha csak most ismerkedtek volna meg, furcsa érzések kezdtek kavarogni benne. A tónál történtek és Krisztián kedvessége hirtelen mindent átértékelt benne. Mintha egy álomból ébredt volna, Dávid és Krisztián jelleme egy perc alatt helyet cserélt. Máshogy látta mindkettőt.

– Elmondod mi történt, vagy most ne faggassalak? – Krisztián kérdése annyi kedvességgel volt átitatva, hogy Zsófi szemében újra könnyek gyűltek. Nem akart újra sírni, így csak nemet intett a fejével.

– Jól van, megértem. De ha bármikor szeretnél róla beszélni, tudd, hogy mindig szívesen meghallgatlak.

– Köszönöm. Nagyon kedves vagy – suttogta Zsófi, egyik kezével átnyúlt az asztalon és megsimogatta Krisztián asztalon nyugvó ujjait. Mozdulata annyira hirtelen és spontán volt, hogy őt magát is meglepte. A fiú halványan elmosolyodott, egy pillanatra végigsimított a lány kezén, aztán hagyta, hogy Zsófi visszahúzza átfagyott ujjait.

A fiú érintése megremegtette a lány szívét. Finom és gyengéd volt, szöges ellentéte Dávid durva vadságának. Elszégyellte magát, hogy ennyire rosszul ítélte meg őket. Még nem akarta megosztani Krisztiánnal a tónál történteket, annyira friss volt és fájdalmas. Nem volt ereje újra átélni, még ha csak szóban is, ezt a borzalmas délutánt. Krisztián kedvessége és figyelmessége azonban megnyugtatta.

Észre sem vették, de órák teltek el mire szedelőzködni kezdtek. Egyiküknek sem akaródzott elindulni, de már várták őket otthoni teendőik. Egész úton csendben beszélgettek, míg el nem érték Zsófiék házát.

– Nagyon köszönöm a kedvességed, el sem hiszed, hogy ez most mennyit jelentett nekem – suttogta zavartan.

– Örülök, hogy jobban vagy. Ha bármikor beszélgetni van kedved, szólj nyugodtan – mosolygott rá biztatóan Krisztián. Zsófi csak bólintott aztán sarkon fordult és besietett a házba. A fiú elgondolkodva nézett utána. Nagyon furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy mi történhetett vele, de nem akart tolakodó lenni. Abban bízott, hogy többé nem látja Zsófit annyira kétségbeesettnek, mint aznap délután.