Lányregény

5. rész

Teltek-múltak a hetek. A nyár megadta magát és végleg átengedte helyét a hűvös őszi napoknak. Zsófi fázósan húzta össze magán kabátját, ahogy a tó felé közeledett. Kezdeti lelkesedése tovaszállt. Dáviddal való kapcsolata nagyon furcsa irányt vett; egyszerűen nem találta vele a közös hangot. Hiába küzdött, mindig elbeszéltek egymás mellett. A fiú mást sem tett, csak Zsófi iskolai életéről és barátairól faggatózott. A lány hiába próbálta más mederbe terelni a beszélgetéseket, Dávid mindig visszakanyarodott ezekhez a témákhoz. Zsófi kezdett nagyon elkedvetlenedni, nem erre számított, amikor hetekkel ezelőtt megbeszélték, hogy rendszeresen találkoznak. Zsófi vágyakozva gondolt vissza első kettesben töltött délutánjukra. A remény úgy fonta át testét és lelkét, hogy napokig a felhők felett lebegett. Annyira szerette volna újra átélni akkori érzéseit, de hiába erőlködött, elillantak, mintha sosem léteztek volna.

Maga sem tudta, minek jár még mindig a találkozókra. Kezdett nyűgként tekinteni rájuk, mintha valami kötelező program lenne. El is határozta, hogy a mostani alkalommal szóvá teszi aggályait, és ha nem változik semmi, akkor elbúcsúzik Dávidtól. A szíve szakadt meg a gondolattól, de egy belső hang egyre erőteljesebben suttogta, hogy ez így nem jó.

A szél egyre jobban felerősödött, ahogy a szokott helyükhöz közeledett. Reménykedett, hogy a fiú már ott lesz és vár rá, de csalódnia kellet. Dávidnak nyoma sem volt. Zsófi átfagyva ült le a kis asztalhoz, fogai összekoccantak, úgy vacogott. Egyre türelmetlenebb lett. Rettenetesen fázott, didergett a vékony kabát alatt. Egyre jobban átjárta a csalódás, a harag és a reménytelenség keveréke. Épp elhatározta, hogy hazaindul, amikor Dávid futva közeledett felé.

– Bocs, közbejött valami. Mizu? – Szavai flegmán és nemtörődő felhanggal szóltak. Zsófiban ekkor elpattant valami, indulatosan Dávidnak támadt:

– Mi lenne? Egy órája várok rád. Nagyon hideg van, teljesen átfagytam. Hetek óta találkozgatunk, de csak felszínesen csevegünk. Mondd meg, ennek mi értelme? Mit akarsz tőlem valójában? – Dávidot nagyon meglepte a lányból áradó harag. Sosem látta még ilyennek. Zsófi mindig nagyon csendes és visszahúzódó volt, de láthatóan most elvesztette türelmét.

A fiú idegesen túrt a hajába, el kellett ismernie, nem úgy mennek a dolgok, ahogy eltervezte. Zsófiból a barátaival kapcsolatban alig tudott információt kihúzni találkozásik alkalmával. Semmi használhatóval nem szolgált, így beszélgetéseik egyre döcögősebbre, egyre unalmasabbra sikerültek. Már nem volt ötlete, mivel lendíthetné át megrekedt kapcsolatukat. Hiába vetette be minden vonzerejét, Zsófi folyton meghátrált. Bosszantotta a lány viselkedése. Eddig azt hitte, teljes mértékben ura a helyzetnek, de az utóbbi időben minden kicsúszott a kezei közül. Zsófi feszültségét látva őt is elöntötte a harag. Elege volt abból, hogy nem tudja visszaszerezni régi hírnevét és pozícióját a suliban, elege volt már a folytonos másodhegedűs szerepből. Napról napra jobban gyűlölte Krisztiánt és baráti körét, legszívesebben szétverte volna a fejüket.

– Mit akarnék, te szerencsétlen? Szerinted minek koptatom itt a szám hetek óta? – Végig sem gondolta szavait, minden elfojtott indulata kitört belőle. Zsófi döbbenten meredt rá, azt hitte, rosszul hall. A lány arcát látva, Dávid azonnal visszakozni kezdett:

– Bocsáss meg, nem úgy értettem. Nagyon feszkós vagyok mostanában – próbált bűnbánó képet vágni, de dühe még mindig robbanásra készen feszítette tüdejét. Zsófi nem válaszolt, mélyen megbántva érezte magát. Dávid szavai tőrként hasítottak szívébe, kiölt belőle minden szép emléket, vágyat és szerelmet. Már nem próbálta mentegetni a fiút, nem ez volt az első alkalom, hogy gorombán beszélt vele. Hidegen hagyta a bocsánatkérés, nem jelentett már semmit. Könnyek gyűltek szemében, gyorsan elfordult és szó nélkül a kijárat felé indult. Nem akart maradni, üresnek és csalódottnak érzete magát.

Dávid egy pillanatig dühösen nézett utána, idegesítette, hogy a lány faképnél hagyja. Aztán fogta magát, és néhány lépéssel Zsófi mögött termett, még épp időben ahhoz, hogy a fák takarásában maradjanak. Szerencséje volt, mert a horgásztónál alig lézengett valaki, a hideg idő mindenkit elüldözött a környékről, így senkinek sem tűnt fel, mi történik a fák között.

– Ne merészelj szó nélkül itt hagyni – ordította, közben kabátjánál fogva visszarántotta a lányt. Zsófi felsikoltott. Félelem kúszott tagjaiba, amikor Dávid nagyot lökött rajta, ő pedig a kis asztalnak esett. Döbbenten nézett fel a fiúra, de amikor Dávid arcán csak haragot és dühöt látott, rettegni kezdett. A fiú vonásai eltorzultak, a harag és az undor nyíltan megjelent rajta. Zsófiban végérvényesen megszűnt minden megmaradt szép emlék, ami Dávidhoz kötötte.

– Hagyj békén, engedj el! – sikította. Dávid azonnal mellette termett, erősen megragadta az egyik karját, szabad kezét pedig a szájára tapasztotta. Hirtelen rántással a mellettük álló terebélyes nyírfa törzséhez szorította a lány testét. Zsófit pánik fogta el, ennek már fele sem volt tréfa. A rettegés hullámokban járta át, szeméből patakokban folyni kezdett a könny.

– Ne bőgj, te hülye liba! Elegem van belőled! Elegem van, hogy hetek óta itt teszem a szépet, és mégsem haladunk. Nem vagy jó semmire. Egy nulla vagy! – köpte a szavakat. Az erek kidagadtak nyakán, közben még erősebben szorította a lányt a fához. Zsófinak már mindene fájt, alig kapott levegőt, de hiába próbált könyörögni, Dávid elvesztette a józan eszét. Agya lázasan pörgött, hogyan tudna szabadulni a fogságból.

Klaudia villant eszébe, amikor egyszer arról mesélt, hogy tudott megszabadulni egy zaklatójától. Felhúzta a térdét és erőteljesen ágyékon rúgta a fiút. Dávid azonnal elengedte, és összegörnyedve káromkodott a hirtelen rátörő fájdalomtól. A lány, kihasználva pillanatnyi előnyét, felkapta táskáját és futásnak eredt. Néhány méter kellett csak megtennie és már ki is ért a fák takarásából. Meg sem állt; lélekszakadva futott tovább. Nem nézett hátra; mint egy űzött vad szaladt, amíg el nem érte a forgalmas utcát. Zaklatottan, sietve szedte a lábát. Nem nézett se jobbra, se balra. Egy vágya volt csak; minél előbb hazaérni. Lehajtotta a fejét, így észre sem vette, hogy Krisztián felé tart. Arcán aggodalom tükröződött, amikor meglátta a feldúlt állapotban lévő Zsófit. A lány egyenesen nekiment, Krisztián pedig azonnal magához ölelte a remegő áldozatot.

– Mi történt? Mi a baj Zsófi? – hangja lágyan szólt. A lány könnyei megállíthatatlanul hulltak, zokogva fúrta bele magát a fiú ölelésébe. Krisztián biztonságot nyújtó karjai gyógyírként szolgáltak. Néhány percig összekapaszkodva álltak. Miután a lány kicsit megnyugodott, Krisztián a közeli pékségbe terelte. Egy sarokasztalhoz ültette, aztán rendelt két forró csokit.

– Jobban vagy? – kérdezte kedvesen, és leült a Zsófival szemközti székbe.

– Köszönöm, most már minden rendben – mosolygott rá bágyadtan. Jólesett neki a fiú gondoskodása, hirtelen teljesen más színben látta Krisztiánt. Mintha csak most ismerkedtek volna meg, furcsa érzések kavarogtak benne. A tónál történtek és Krisztián kedvessége miatt mindent átértékelt. Mintha egy álomból ébredt volna, Dávid és Krisztián megítélése egy perc alatt helyet cserélt. Máshogy látta őket.

– Elmondod, mi történt, vagy most ne faggassalak? – Krisztián kérdése annyi kedvességgel volt átitatva, hogy Zsófi szemében könnyek gyűltek. Nem akart újra sírni, így csak nemet intett a fejével.

– Jól van, megértem. De ha bármikor szeretnél róla beszélni, tudod, mindig szívesen meghallgatlak.

– Köszönöm. Nagyon kedves vagy – suttogta Zsófi. Egyik kezével átnyúlt az asztalon és megsimogatta Krisztián bögrét tartó ujjait. Mozdulata annyira hirtelen és spontán volt, hogy őt magát is meglepte. A fiú halványan elmosolyodott, végigsimított a lány kezén, aztán hagyta, hogy Zsófi visszahúzza átfagyott ujjait.

A fiú érintése megremegtette a lány szívét. Finom és gyengéd volt, szöges ellentéte Dávid durva vadságának. Elszégyellte magát, hogy ennyire rosszul ítélte meg őket. Még nem akarta megosztani Krisztiánnal a tónál történteket, annyira friss és fájdalmas volt az élmény. Nem volt ereje újra átélni a borzalmas délutánt, még ha csak szóban is. Krisztián kedvessége és figyelmessége megnyugtatta.

Órákig beszélgettek. Krisztián mesélt nagyvárosi életéről, Zsófi pedig vicces és komoly történteket osztott meg barátairól és családjáról. Hamar elszaladt a délután, őket pedig várták már az otthoni teendők. Lassan szedelőzködni kezdtek, de egyiküknek sem akaródzott elindulni. Komótosan sétáltak a hazavezető úton, közben csendben beszélgettek. Amikor elérték Zsófiék házát néhány percig némán álltak egymással szemben. Végül Zsófi törte meg a csendet:

– Nagyon köszönöm a kedvességed, el sem hiszed, hogy mennyit jelent nekem – suttogta zavartan.

– Örülök, hogy jobban vagy. Ha bármikor beszélgetni támad kedved, szólj nyugodtan! – mosolygott rá Krisztián biztatóan. Zsófi bólintott, aztán sarkon fordult és besietett a házba. A fiú elgondolkodva nézett utána. Nagyon furdalta oldalát a kíváncsiság, hogy mi történhetett vele, de nem akart tolakodó lenni. Abban bízott, sohatöbbé nem látja Zsófit annyira kétségbeesettnek, mint aznap délután.