Lányregény

6. rész

Zsófi remegve lépett be az iskola könyvtárának ajtaján. Megállt, hátát a csukott ajtónak vetette, próbálta lecsillapítani heves szívdobogását. Szemét elfutották a könnyek, ahogy rátörtek a néhány perccel ezelőtti borzalmas percek. Hetek óta tudatosan kerülte Dávidot és a vele való találkozást. Akárhányszor meglátta a folyósón vagy a lépcsőn, sarkon fordult és az ellenkező irányba szaladt. Legtöbbször ki sem mozdult az osztályából, a szüneteket a terem biztonságot nyújtó falai között töltötte.

Ma viszont halaszthatatlan dolga akadt, le kellett adnia jelentkezését a felvételi előkészítőre. Aznap járt le a határidő, napok óta húzta-halasztotta, mert a titkárság az épület másik végén helyezkedett el. Végül erőt vett magán, mert a felvételi nagyon fontos volt számára, így nekivágott átszelni az iskolát. Szíve a mellkasában dobogott, ahogy idegesen körbe-körbe tekintett. Tudta jól, előbb-utóbb muszáj lesz felvérteznie magát a Dáviddal való találkozásra, mert nem bújhat el a fiú elől örökre. Ennek ellenére nehezére esett minden lépés.

Lassan megnyugodott, amikor jelentkezési lapját leadva kilépett a titkárság irodájából. Eddig Dávidnak nyomát sem látta. Éppen visszafelé tartott az osztályába, amikor az utolsó lépcsőfordulóban összefutottak. Megdermedt, ahogy tudatosult benne; nem tud kitérni előle. Ujjai szorosan a korlátra fonódtak, teljesen kifehéredtek, ahogy szorította a hideg acéldarabot. A mellkasa összeszorult, hullámokban törtek rá a tóparti rossz emlékek.

Dávid ezt észrevette, a lány félelmét látva gúnyos mosoly jelent meg a szája szélén. Hangos, rosszindulatú nevetés tört fel belőle, zengett tőle az épület. Harsogó hangja minden tekintetet magukra vonzott, az arra járók érdeklődve gyűltek köréjük. Zsófi behunyta a szemét, magában egérútért imádkozott. Rettegése egyre jobban megbénította, mégis erőt vett magán, és megszólalt remegő, vékonyka hangján.

– Ha eleget nevettél, akkor engedj utamra!

– Még nem végeztem – hajolt hozzá közelebb a fiú. Olyan hangosan, hogy mindenki jól hallja, így folytatta:

– Zsófika a tudálékos, szendének látszó jókislány. Jobb, ha tudjátok, nem az az ártatlan virágszál, akinek tetteti magát. Sok mindenre hajlandó, hogy ő legyen a suli menő csaja. Kis ribanc. Engem is jól átvert, hetekig az orromnál fogva vezetett – harsogta, miközben jelentőségteljesen a lányra mutatott. Zsófi arca egyre pirosabbá vált, sírás környékezte. Nem mert a többiekre nézni, egy vágya volt csupán: eltűnni ebből a borzalmas helyzetből. Lelke mélyén tudta, meg kéne védenie magát, és mindent el kéne mesélnie a többieknek. Tudniuk kellett volna arról, mi történt hetekkel ezelőtt a tóparton. De egyszerűen nem érzett magában annyi erőt, hogy felvegye a harcot Dáviddal. Félt, hogy nem hinnének neki. Félt, hogy csak még rosszabb helyzetbe kerülne. Bár a dolgok alakulása láttán tudta; ennél lejjebb már nem lehet süllyedni. Rettenetesen fájt neki, amit a fiú mondott róla. Minden szava hazugság volt, mégsem tudott kiállni magáért. Csendben tűrte, amiket Dávid a fejéhez vágott.

Néhányan nevetni és füttyögni kezdtek. Biztosra vették, hogy a fiú igazat mond, hisz Zsófi egy szót sem szólt. Némasága felért egy beismerővallomással.

Bárcsak láthatatlanná válhatnék! – futott át a gondolat az agyán. Egyre bántóbb és gúnyosabb megjegyzések hagyták el a többiek száját. Nem akart előttük sírni, Dávid előtt meg pláne! Nem akarta megadni nekik azt az örömet, hogy kiborulva lássák. Összeszedte maradék lélekjelenlétét és amennyire tőle telt, oldalba lökte Dávidot. A fiút meglepte a lány hirtelen mozdulata, de hagyta, hadd menjen, szaladjon csak. Végül is sikerült megaláznia Zsófit. Hamarosan az egész suli rajta fog röhögni. Ő pedig végre visszanyerhet valamit régi hírnevéből.

Ahogy a távolodó lány után nézett, haragja csillapodott. Önelégült vigyor terült szét az arcán. Törlesztett a libának a tóparti incidensért. Azóta forrt benne az indulat, hogy Zsófi megrúgta a fánál. Sértette az önérzetét, ahogy a lány elbánt akkor vele. Bosszút akart állni rajta, és most sikerült.

***

A könyvtárban csend és béke honolt. Zsófi csak állt, hátát az ajtónak vetve, és szaporán pislogott. Egyre jobban fojtogatta a sírás, mindene remegett. Idegesen tekintett körbe-körbe. Szerencsére csak néhányan tartózkodtak a teremben, de nem néztek fel, elmélyülten olvasgattak.

Lassú léptekkel megindult a polcok felé, el akart tűnni, egyedül akart maradni. Az utolsó sornál befordult jobbra és lekuporodott a sarokban. Végre kiadhatta magából az érzéseit, zokogva borult felhúzott térdére. Próbált hang nélkül sírni, nem akarta, hogy bárki észrevegye. Összegömbölyödött, egyre hangosabban zokogott, könnyei utat törtek maguknak.

Érintést érzett a vállán. Kisírt, ijedt tekintettel nézett fel, de azon nyomban megnyugodott, amikor Krisztián arcát pillantotta meg. A fiú mellette térdelt és aggódva figyelte.

– Mi történt? – suttogta lágyan. Zsófiból újra kitört a zokogás, de most már nem akarta visszafojtani. Hagyta, hogy minden fájdalma a felszínre törjön. Szorosan átölelte a fiút, fejét a vállára hajtotta. Krisztián simogatta, nyugtatni próbálta. Aggódott érte, elvégre már a második alkalommal fordult elő, hogy ennyire zaklatott állapotba került. Elhatározta, most már nem hagyja annyiban a dolgot, és kiszedi Zsófiból, mi történik vele.

Amikor a lány kicsit megnyugodott, Krisztián szó nélkül kézen fogta és kivezette a könyvtárból. Zsófi megtorpant, amikor kinyitotta az ajtót, de a srác erős ujjai szorosan fonódtak a lány apró kézfejére, így nem hagyta magát megállítani. Minél távolabb akart kerülni a sulitól, el a kíváncsi tekintetektől, el mindenkitől, aki megzavarhatná őket. Hetek óta figyelte Zsófit. Mióta az utcán a karjai közé szaladt, teljesen megváltozott. Visszahúzódó és riadt lett, alig állt szóba a társaival. Szinte nem is látta szünetekben, az udvaron is csak Klaudiával mutatkozott. Amikor róla érdeklődött, Klaudia csak a vállát vonogatta. Fogalma sem volt, mi történik Zsófival. Ő sem tudta, mitől változott meg ennyire, barátnője tőle is teljesen elfordult. Krisztián aggódva figyelte az eseményeket, de nem akart beleavatkozni. Úgy érezte, nincs joga hozzá. Azon túl, hogy felajánlotta Zsófinak a támogatását, többet nem tehetett. Egészen mostanáig.

A könyvtárban nagyon baljós, rossz érzés fogta el. Mindig is szívügye volt, hogy segítse a bajbajutottakat, és most teljes bizonyosságot nyert számára, hogy Zsófival nagy gondok vannak.

Már becsöngettek a következő órára, a folyósók elnéptelenedtek, így akadály nélkül kijutottak az épületből. Zsófiból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, ahogy maguk mögött hagyták az iskolát. Még mindig fogta Krisztián kezét, jólesett a fiú oltalmazó érintése. Közelebb húzódott hozzá, miközben szaporán szedték lábaikat.

– Hova megyünk? – kérdezte halk, reszkető hangon.

– A tó mellett van egy kávézó, ami ilyenkor elég csendes. Ott nem zavar minket senki, nyugodtan tudunk beszélgetni.

– Nem – torpant meg Zsófi. Szemében félelem csillogott, reszketni kezdett. Soha többé nem akart a tóhoz menni.

– Miért nem? – Krisztiánt nagyon meglepte a hirtelen ellenállás, de az még jobban, amit a szemében látott.

– Zsófi, mitől félsz ennyire? Csak egy nyugodt helyre szeretnélek vinni, ahol beszélgethetnénk. Nézz magadra! Teljesen kiborultál. Segíteni szeretnék. Félsz tőlem? – fordult teljesen a lány felé, közben mindkét kezét a tenyerébe zárta. Zsófi szeméből patakokban folyni kezdett a könny, apró kezével úgy kapaszkodott a fiúba, mint fuldokló a part szélébe.

– Nem tőled félek, csak nem akarok a tóhoz menni. Soha többé! – zokogta. Krisztián megadóan bólintott.

– Jól van, akkor elmegyünk hozzánk, most úgy sincs otthon senki. Így rendben lesz?

– Igen, az jó lesz – bólintott megkönnyebbülten.

Némán, egymás kezét fogva tették meg az út hátralévő részét. Amikor megérkeztek, Zsófi fáradt sóhaj kíséretében ült be Krisztiánék hintaágyába. A puha párnák között biztonságban érezte magát.

– Készítek neked egy forró kakaót, mindjárt jövök – suttogta a fiú, közben elsimított egy kósza hajtincset Zsófi homlokából. A lány hálásan nézett rá. Amíg Krisztián eltűnt a teraszajtóban, addig a fejét hátradöntve tanulmányozta a kék eget. Nem tudta mitévő legyen, fogalma sem volt, hogy fog ezentúl bejárni a suliba. Biztos volt benne, hogy másnapra mindenki értesül a délelőtt történtekről.

Csapongó gondolatait Krisztián érkezése szakította félbe. Egy bögre kakaó és egy vastag pléd társaságában jelent meg. Bebugyolálta Zsófit, aztán a kezébe adta a meleg italt.

– Köszönöm, nagyon hálás vagyok azért, amit értem teszel – suttogta. A fiú törődése, kedvessége megbizsergette a szívét, de félt teret engedni új érzéseinek. Dávid összetörte a szívét, az önbecsülésével együtt. Mélyen csalódott a fiúban és saját magában is. Mindig jó emberismerőnek tartotta magát, de a történtek teljesen felforgatták az önmagába vetett hitét és megítélését. Rettegés töltötte el a jövőjét illetően.

Az utóbbi időben elfordult a barátaitól. Hiába faggatták, Zsófi teljesen bezárkózott és falat emelt maga köré. Még Klaudiával is összeveszett, amikor nem volt hajlandó beszélni arról, mi bántja. Annak ellenére, hogy szívét a magány mardosta, elege lett mindenből és mindenkiből.

Krisztián néhány pillanatig némán nézett a lány szemébe, mielőtt megszólalt.

– Ezt bárki másért is megtenném, nem kell megköszönnöd – ült ő is a hintaágyba. Kicsit eltúlozta, amit mondott, de nem akarta a lány orrára kötni, hogy vonzódik hozzá. Nem tudta, hogy Zsófi hányadán áll Dáviddal, nem akart magából bohócot csinálni. Igaz, nagyon rég nem látta Dávid társaságában. Sőt! Beszélni sem beszélt róla egy ideje, de nem tudhatta, titokban mit érez iránta.

Zsófi szíve összeszorult a fiú mondatától. Maga sem értette, miért, de nem erre számított. Nagyokat kortyolt a kakaójából, mert nem akarta, hogy Krisztián észrevegye, szavai fájdalmasan érintették.

– Elmondod, mi történt? – Krisztián hangja lágyan szólt. Megérintette a lány bögrét tartó kezét. Zsófi megremegett a fiú érintésétől, jóleső borzongás futott végig a testén. Gyorsan letette a csészét, félt, hogy kiesik remegő ujjai közül.

– Nagyon nehéz erről beszélnem – suttogta akadozva. – De annyira szégyellem magam, hogy azt sem tudom, hol kezdjem – szavai kétségbeesetten szálltak a szélben, de próbált erős lenni. Muszáj volt megosztani valakivel a történteket.

– Dávidról van szó – halkult el a hangja.

– Sejtettem – mordult fel Krisztián idegesen, ahogy meghallotta vetélytársa nevét. Lelke mélyén biztos volt abban, hogy annak a féregnek van köze a lány bánatához.

– Hagyjuk inkább! – pattant fel a hintaágyból Zsófi, mert félreértette Krisztián kifakadását. – Hazamegyek, nem akarok erről beszélni – hátrált a kapu felé.

– Zsófi, ne menj! Ne haragudj, nem úgy értettem – szaladt a lány után, akit a lépcső alján ért utol. A karjába zárta, és átkozta magát, hogy nem maradt csöndben. Nem akarta elijeszteni őt. Látta rajta, mennyire kétségbeesett. Meg akarta nyugtatni, meg akarta védeni. A lány felzokogott, egyre szorosabban simult hozzá.

– Te reszketsz! Nem akarom, hogy megfázz. Odabent jó meleg van, gyere – húzta magával Zsófit, aki csak némán bólintott.

***

Percekig egyikük sem szólalt meg, csak némán, hátukat a meleg radiátornak vetve ültek a nappali sarkában.

– Dávid egy szörnyeteg, nem az, akinek hittem – törte meg a csendet Zsófi. Szavai élesen hasítottak a levegőbe. Végre kimondta, ami hetek óta kavargott a lelkében. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkait.

– Mi történt? – aggódott Krisztián.

– Lényegében csak annyi, hogy nem kapta meg, amit akart. Sőt, ellentmondtam neki – temette arcát két kezébe, ahogy az emlékei újra és újra utat törtek maguknak.

– És aztán? – Krisztián hangja egyre feszültebb lett.

– Kiabált, ordított, meg ilyenek – nem akart többet mondani. Nem bírta volna részletesen elmesélni a fánál történteket.

– Mit jelent az, hogy meg ilyenek? – húzta össze a szemöldökét Krisztián. A lány nem válaszolt, idegesen tekergette a szőnyeg bojtjait.

– Zsófi! – fordult Krisztián teljesen a lány felé. Két kezét a vállára helyezte, ezzel is arra kényszerítve őt, hogy ránézzen.

– Mit tett veled az a görény? – lángolt fel benne a düh. Fel sem tűnt neki, hogy egyre jobban szorítja magához a lányt. Zsófi szeme kikerekedett, nem látta még ilyennek azelőtt. Egyik kezével lágyan a fiú arcához ért, lassan simogatni kezdte.

– Semmit, nem tett semmit. Tökön rúgtam – suttogta félmosollyal az arcán. Krisztián megbabonázva nézte az ajkait, nem jöttek szavak a szájára, csak gyönyörködött a lány szépségében. Tetszettek neki az apró kis pöttyök az orra körül, akárcsak a szeme színe, ahogy az érzelmei hatására változik. Érzékelte, hogy száját elhagyja sóhaja. Bársonyos bőre, hozzáér az övéhez.

Lassan nagyon lassan közelített, míg végül szája hozzáért a lány ajkaihoz. Finom kakaó íze teljesen rabul ejtette. Zsófi nem ellenkezett, megadóan viszonozta a fiú közeledését. Egyre bátrabban, egyre forróbban csókolták egymást.

A lány telefonjának hangos zizegése vetett véget a meghitt pillanatnak. Riadtan váltak szét, Zsófi kapkodva kutatott a táskájában a mobilja után. Szíve még mindig hevesen dobogott az imént átélt, hirtelen jött szenvedélytől. Lelke is beleremegett Krisztián érintésébe, de nem mert a fiúra nézni. Sosem gondolta volna, hogy itt találja meg, amit eddig keresett.

– Halló – szólt bele zavartan. Nem is nézte, ki a hívó, csak a fülére tette a készüléket.

– Hol vagy? – visított bele édesanyja a telefonba.

– Hát, ööö … a könyvtárban. Miért? – dadogta zavartan, közben fülig vörösödött.

– Dehogy vagy te a könyvtárban! Az imént hívtak az iskolából, hogy eltűntél – ordította Zsuzsa. Hangja haragosan, de kétségbeesetten szólt.

– Miről beszélsz? – képedt el Zsófi, gyomra azonnal görcsbe rándult.

– Az osztályfőnököd hívott, hogy nem jelentél meg az utolsó két órán. Senki sem látott, senki sem tudta hova mentél, ezért felhívtak, hogy mit tudok rólad. Szóval, hol vagy? – Kiabált még mindig indulatosan Zsuzsa.

– Anya, kérlek, nyugodj meg! Mindjárt hazaérek – nem akarta anyja orrára kötni, hogy az imént éppen élete legcsodálatosabb csókjában volt része. Majd kimagyarázza valahogy az eltűnést, de muszáj először neki számot vetnie a történtekkel.

– Ajánlom is! Kapsz fél órát, addigra én is otthon leszek – fújtatott Zsuzsa idegesen, aztán lecsapta a telefont. Zsófi mellkasát fájdalom szorította össze, nem számított arra, hogy még anyjával is meg kell küzdenie. Elég eseménydús napja volt Zsuzsa nélkül is.

– Mennem kell – fordult zavartan Krisztián felé.

– Tudom, menj csak, ne legyen gond! Anyukád elég idegesnek tűnt, minden szava kiszűrődött a készülékből – mutatott Zsófi telefonjára. Az ő hangjába is feszültség keveredett. Zavartan túrt a hajába, nem mert a lányra nézni. Aggódott, hogy megharagudott az iménti csók miatt. Gyorsan felpattant és várt, amíg Zsófi összepakolta a holmiját.

– Akkor én most megyek – rebegte halkan a lány. A teraszajtóban állt, táskáját már a hátára vetette, idegesen tördelte kezét. Kérdőn nézett a fiúra, félt Krisztián reakciójától. Nem tudta eldönteni, hogy megbánta-e a csókot vagy örült neki.

Krisztián két lépéssel előtte termett és lágyan megsimogatta arcát. Amikor látta, hogy a lány jólesően felsóhajt, lágy puszit lehelt az ajkára.

– Holnap találkozunk. Dávid miatt pedig ne aggódj, nem hagyom, hogy mégegyszer bántson.

– Köszönöm – suttogta hálásan, és ragyogó mosolyt küldött a fiú felé. Krisztián szíve hatalmasat dobbant. Zsófi gyönyörű volt, amikor mosolygott.